David Leitch új filmje kiállításában nagyon japán, nagyon szórakoztató és még a tempóját is egész jól tartja.

Brad Pitt Katica fedőnévre hallgató bérgyilkosa épp az összekötőjével (Sandra Bullock, a film végéig csak hangban) beszélget, és elmondja neki, hogy terepeutájával, Braddel arra jutottak, hogy muszáj lenne változtatnia a konfliktuskezelésén. A cég pedig támogatja is ebben, hiszen egy elsőre könnyűnek tűnő munkát bíznak rá: el kell lopnia egy pénzzel teli aktatáskát, majd leszállnia a vonatról a következő állomáson. Hamar kiderül azonban, hogy nem csak ő pályázik arra a táskára, Citrom (Bryan Tyree Henry) és Mandarin (Aaron Taylor-Johnson) megvédené a zsákmányt, illetve a megbízó fiát (Logan Lerman), de bekerül még a képletbe Darázs (Zazie Beetz), Farkas (Bad Bunny) és a Herceg (Joey King) is, aki mint arról később értesülünk, kapcsolatban áll a Fehér Halállal (Michael Shannon). Ez a sok veszélyes pszichopata pedig egy vonatra szorul, a nem titkolt cél pedig az, hogy egymást öljék meg.

Sok irányból lehet közelíteni A gyilkos járathoz. Egyrészt a film Japánban játszódik, és él is az országra jellemző áthallásokkal. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a jakuza és a különböző maffiaszervezetek a háttérben ármánykodnak, minden nagyon színes-szagos és eltúlzott, szóba kerül a szamurájkultusz, a tisztesség, a hősiesség, Joey King karaktere pedig az animék túlszexualizált nőképének egyfajta paródiája (ennek demonstrálásaként egy jelenetben nagyon látványosan combperspektívából filmezik). Azonban ha valami miatt jogosan érheti kritika Leitch rendezését, az az, hogy a japánsága csak ezekben a külsőségekben rejlik, és ezeken is inkább röhög, mintsem hogy valójában kihasználja őket. A kiállítás ázsiai, de a maga a történet nem él igazán az ebből adódó lehetőségekkel.

Aztán ott van a vonat, mint tipikus helyszín, amelyet nagyon régóta használ a filmművészet a legkülönfélébb műfajokban. A hangsúly itt a bezártságon van, ami értendő az időt és a teret tekintve (valahonnan valahová eljutunk adott idő alatt), másrészt pedig a menekülést is lehetetlenné teszi, hiszen néhány kocsi áll csak rendelkezésre. A gyilkos járat pedig okosan használja a helyszínt, miközben első ránézésre keveset csal; a szereplők rendre viszonylag gyorsan egymásra találnak.

És bizony a rendező korábbi filmjeit vizsgálva is nyilvánvalóak a kapcsolatok. Az Atomszőkével Leitch csinált már nőközpontú akciófilmet, a Hobbs és Shaw meg a Deadpool 2. bizonyította, hogy bármikor képes idézőjelezni a saját munkáit, míg a John Wick az akcióban való jártasságát és stilizációs érzéket tette nyilvánvalóvá. Ha arányokat kellene meghatározni, ez a film leginkább a Deadpool és a Hobbs és Shaw-féle hülyülésekre hajaz, és itt már tényleg jócskán a vígjáték irányába mozdultunk el.

A gyilkos járatban nincs is igazán sok akció, az utolsó (picit túlnyújott) csörtét leszámítva ezek nem is igazán jelentősek a sztori szempontjából, inkább pillanatnyi konfliktusokat oldanak fel. Némileg ez egyébként a korábban említett helyszínnek is köszönhető, hiszen zárt térben nehezebb látványos összecsapásokat koreografálni, de itt érzésem szerint inkább az nem volt világos, hogy ezeknek mi a szerepe, mit mozdítanak előre. 

A poénok tekintében viszont igazán elengedték a gyeplőt, és azt feltétlenül el kell ismerni, hogy a találati ráta egészen jó. Persze néhány esetben a kevesebb néha több lett volna (gondolok itt például Citrom Thomas, a gőzmozdony-mániájára), bőven húzhatjuk a szánkat egy-egy erőltetett egysoros után, de a film szinte végig szórakoztató marad.

Ennek fő eleme pedig, ahogy Leitch az akciófilmes kliséken, és ezzel közvetve saját munkáin is röhög. Az utóbbi évtizedek jellemző akcióhőse volt a kiöregedett/megcsömörlött veterán, aki már nem akarja ezt az egészet, de aztán történik valami (jellemzően személyes tragédia), ami miatt még utoljára csőre tölti a fegyvert. Brad Pitt figurája is lehetne ilyen, csak itt már ennek a paródiájaként jelenik meg. Ő már terápiába jár, dolgozik az indulatkezelésén, keresi a tökéletességet és az elégedettséget az életben, és elvből nem használ fegyvert. Könnyen lehetett volna ez túl direkt, de a film kimondatja a szereplőkkel Katica furcsaságát, így pedig bekerül az egész egy fogyasztható keretbe.

Pitt pedig szemtelenül jól érzi magát ripacskodás közben, végig élvezettel csinál hülyét magából és némileg a saját imázsából is (ahogy tette például a nem túl szép emlékű Az elveszett városban nemrég, ahol szintén Sandra Bullock volt az egyik partnere). És nem ő az egyetlen: Bryan Tyree Henry és Aaron Taylor-Johnson párosa is végtelenül szórakoztató, és néhány nagyobb sztár cameója is működik.

A zsáner mércéjével mérve egyébként még a történet is elég működőképes. Persze a motivációk nagyon direktek (mindenkinek megölték egy közeli családtagját, és most jön bosszút állni), de néhány csavar is van a sztoriban, amik persze nem nyújtanak nagy revelációt, de legalább nem nyílegyenesen haladunk egy irányba.

A gyilkos járat magabiztos és szórakoztató film, amelynek a rendezője pontosan tudta, mit akar csinálni, és ehhez tartotta is magát, a tervébe pedig viszonylag kevés hiba csúszott.  A „nagy sztárok egy látványos filmben” recept mostanában ritkán válik be ennyire – ugyanakkor az is tény, hogy Leitch nem egy Tarantino.