Nagyon úgy tűnik, hogy tizenkét évad után véget ért minden idők egyik legjobb és legfontosabb vígjátéksorozata. Most tényleg. De amíg Larry David él, ne kiabáljunk el semmit, csak emlékezzünk meg arról, hogy miért lehetett annyira szeretni a Félig ürest és David nyomorult alteregóját.
A kétkedés jogos. Vége? Most tényleg? Larry David a 2000-ben indult Félig ürest nyolc évad után zárta le először 2011-ben – akkor csak nem mertük elhinni –, aztán hat évvel később újraélesztette, hogy megint befejezhesse, aztán ismét újraélesztette és így tovább. Követni is fárasztó. A Félig üres várakozások és hitetlenkedések üresjárataival teli dicsőséges negyedszázada során volt, hogy fél év telt el két évad között, de olyan is, hogy kettő, esetleg három. Az ötödik évadban Larry meghalt, az azt követő évadok pedig rendre úgy értek véget, hogy most aztán tényleg vége az egésznek. Azért, mert a Félig üres Larry David. Akkor volt Félig üres, amikor ő úgy akarta, hogy legyen. Amikor kedve volt hozzá – és hozzánk. Van ebben valami üdítően komolytalan tétnélküliség. A Félig üres a világ legesetlegesebb sorozata: jött és ment és jött és ment, így vagy úgy, attól függően, hogy mikor gyűlt össze az évadokat kitöltő kreténség. A legfontosabb mégis az, hogy olyan, mintha mindig lett volna, mindig lenne, mindig lehetne. A kétkedés tehát jogos most is, igen. Miért ne folytathatná David a tizenkettedik évad után is? De mintha most magunkat áltatnánk. Az utolsó „utolsó” évadnak tényleg utolsó szaga van.
Egy öregedő Móricka – Larry David: Curb Your Enthusiasm / Félig üres
Larry David esetében még a matek sem konvencionális: sitcomja húsz éve, 2000-ben indult, ám mégis csak a tizedik évadot fejezte be épp az HBO-n.
Az egyes korábbi epizódokat felelevenítő-idéző kisebb-nagyobb áthallásokban – sértegető masszőr, gyászborravaló, eltűnt aranyhal, rémálomszínlelés, felhúzhatatlan zipzár, gatyagyűrődés, poháralátét – érezni most némi nosztalgiát, persze mindennemű szentimentalizmus nélkül. Közben Larry belefut olyan szerencsétlenekbe is, akikben végre saját magára ismerhetne (a műanyagzacskók miatt panaszkodó nő és a spiclijét védő légiutaskísérő óriási), de ez tőle nem elvárható. Hogy mindez mennyire tudatos, az kérdéses, de tegyük fel, hogy az. A Félig ürest nem a finomhangolt cselekményvezetés, a logikus dramaturgia, a koherens motivációk vagy a precíz szerkesztés-strukturáltság miatt szerettük (szeretjük!). De akkor is, ezek az „utolsóság” rekeszizomgyilkos ómenjei, ahogyan a meglepően sokszor felemlegetett – finoman szólva megosztó – Seinfeld-befejezés is. A Félig üres fináléja pedig valóban a falig viszi a sorozatot. Egy falig, pontosabban. Mert ugye – ismételten – Larry az ötödik évad végén meghalt. Amíg tehát a 80 felé tendáló David él, van remény. Az viszont biztos, hogy ha valamikor, akkor most kell arról beszélni, hogy a Félig üres miért volt rohadtul fontos, meghatározó, megkerülhetetlen és korszakalkotó sorozat.
Annak ellenére, hogy az önreflexív meta-koncepciót évtizedekkel korábban kidomborította az Ilyen az élet?! (Real Life) és A turné (This Is Spinal Tap), a Félig üres alaphelyzete 2000-ben nagyon is újszerűnek hatott. Pedig ennyi az egész: Larry David, a Seinfeld egyik szülőatyja és társírója a sitcom-színteret örökre felforgató sikersorozat után egyfajta gondtalan félnyugdíjas bábállapotban rója Los Angeles arroganciától és bigottságtól bűzlő utcáit és élvezi azt a mérhetetlen mennyiségű pénzt, amit a „show a semmiről” hozott konyhájára. Jó, nem csak ennyi, hiszen közben tolószékes emberekkel üvöltözik, közli egy vak zongoristával, hogy a barátnője ronda, barátja halott anyjának kegyhelyéről lop virágot csajoknak, különféle orvosokat és pincéreket zaklat, rámászik jó pár recepciós és titkár idegeire, kisgyerekek életét teszi tönkre, szellemi fogyatékosokat vádol meg tolvajlással, legyilkol egy hattyút, ezerszer kiborítja a golfklub vezetőjét, szégyent hoz a zsidó közösségre és a kopaszokra, jó párszor megszenvedi a vétlen rasszizmus poklát, elidegeníti magától a szeretteit, kikészíti a feleségét.
A felsorolás eltarthatna még egy darabig, a Félig üres fináléjában pedig el is tart. Ha esetleg az évek során mindössze úgy gondoltuk, hogy Larry „nem egy egyszerű eset”, az utolsó epizód semmissé teszi ezt a béna eufemizmust. A sorozatot záró – sajnos meglehetősen kierőszakolt – retrospektív summázásban sorra elevenednek fel Larry gyalázatos tettei (kissé „Best of Félig üres” jelleggel), amiket a közel sem kifinomultan összetákolt tárgyalótermi szituáció ellenére is csodás élmény újra látni. Főleg azt a jelenetet, amikor Larry véletlenül lebrunyál egy Jézus-portrét. De kinek mi.
Szóval nem, Larry több mint „nem egyszerű eset”. Elviselhetetlen, mégis elviseljük: olyan, mint azok a helyzetek, amikben lubickol, tombol, üvölt, sápítozik és sandán hunyorítva néz párcentiről nemezisei szemébe. A Félig üresben önmaga extrém karikatúráját alakító David csak ebben a modorban tudja szétcincálni azokat a hétköznapjait megkeserítő íratlan és ingoványos és sok esetben felesleges szociális-, urbánus-, társalgási- és illemtani szabályokat, amik mellett – ellentétben egy normális emberrel – valamiért nem képes kussolva elmenni. A bajt mindezzel csak magának keresi. David egyik legnagyobb húzása, hogy ezekben a szituációkban karakteréről eszünkbe nem jut, hogy ő bizony a komédia legendás alakja, a vígjátéksorozatok pápája. A Félig üresben Larry csak egy sportzakós, átlagos, kőgazdag önző és tapintatlan barom, rengeteg idővel, neurózissal és mondvacsinált problémákkal.
A Félig üresben látott David-alteregó tehát nagyjából az igazi Larry David és George Costanza (annak, aki ma született: a Jason Alexander által örökéletűvé tett David-klón a Seinfeldben) bizarr ötvözete. Azok a képlékeny (vagy annak hitt) társas kódok, melyek David céltáblái lesznek, ugyanúgy léteznek most is, mint a Seinfeld idején. Nem számít, hogy akkor New York volt, most Los Angeles, a hétköznapok abszurd és bagatell szituációiban tobzódó szarkazmus nem ismer határokat: a borravaló mennyisége, a sorban állás, a felesleges utcai csevegés egy rég látott ismerőssel, egy otromba módon parkoló sofőr – mind-mind univerzális nyűgök.
„Se ölelés, se tanulás.” – Jerry Seinfeld & Larry David: Seinfeld
Idén immáron 15 éve, hogy befejeződött Jerry Seinfeld és Larry David kultikus sorozata. Másfél évtizede tehát már annak, hogy a cinizmus királyaként felavatott Jerry szögre akasztotta emblematikus pufi ingét, hogy a mélyneurózisában tobzódó George megmentette egy bálna életét, hogy a meghatározhatatlanul flepnis Kramer kiadta a kávézóasztallá alakítható könyvét a kávézóasztalokról, hogy a teljesebb életet hiába kutató Elaine eljárta sokkolóan béna táncát.
Az egyik legérdekesebb kérdés pedig az, hogy ezek a szituációk csak Larryt bőszítik-e ennyire? A Félig üres röhejes moralitásjátékaiban meglepően sokszor lehet ugyanis a pártját fogni – egy ideig. Még nézni is dühítő ugyanis, hogy vannak olyan éttermek, ahol a borravalót hozzászámolják a teljes árhoz, de plusz borravalónak hagynak helyet a számlán. Azokról nem is beszélve, akik minden fagylaltízből kikérik az ingyen kóstolót – feltartva a sort –, hogy aztán ne vegyenek egy árva gombócot se. Amikor pedig Larry megtalálja, majd véletlenül elhagyja David Schwimmer elveszett óráját, a néző szenilis aggastyánként kiabál a tévéképernyő irányába, hiszen érthetetlen, hogy miért kellene új órát vennie, ha nem ő hagyta el először az órát. Vagy nem? A Félig üres legtöbb epizódja tehát kitűnő etikaóra. Lehetne. Mert a lavinaszerűen bonyolódó cselekménysorozatok és elcseszett társas interakciók szinte kivétel nélkül mindig tonnás súllyal omlanak David kopasz fejére, vastagon kiemelve a megváltoztathatatlan igazságot: ha Larrynek néha igaza is van, azt sem képes humanoid módjára kezelni, kommunikálni, vagy mondjuk csak annyiban hagyni.
Pedig nem akar ő mást, csak kényelmet, békét, lazaságot, golfozni és éttermekbe járni. Komfortzónája azonban mikroszkopikus. Egy délibáb, amit egy rossz helyen rosszkor gyűrődő nadrág, egy folt a lepedőn, egy halas szendvics, egy félreértett tekintet, egy értetlen navigációs alkalmazás vagy Michael J. Fox ambivalens fejrángása seperc alatt képes szertefoszlatni. Mindig csak egy kis lépés választja el a lejtőtől, amin egy sor bénázást, egy raklapnyi akart-akaratlan hazugságot és sokkolóan rosszkor berobbanó fátumszerű véletleneket követően indul meg, szélsebesen belezuhanva a saját magának ásott gödrökbe.
Azt ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a Seinfelddel ellentétben a Félig üres – a maga módján – kritikus hangvételt is meg tud ütni. Sőt, el lehet játszani azzal a gondolattal is, hogy néha majdhogynem szatirikus. A sorozat eredeti címe – Curb Your Enthusiasm – arra utal, hogy az embereknek – főként a Los Angeles-i burzsujoknak – vissza kellene vennie a túlzott lelkesedésből. Minden társalgás, szociális esemény és rendezvény, pénzgyűjtés, étteremnyitások sorai, egy egyszerű vevő kiszolgálása: minden lelkesedés tárgya. Ez pedig majdhogynem mindig kamu. Larry ugyanis minduntalan azzal szembesül, hogy a hozzá hasonló kitömött láblógatók az elmért lelkesedés mögé bújva leginkább csak abban versenyeznek, hogy ki képes fentebb hordani az orrát. Larry (és David) nem érdekelt ebben, de ha úgy adódik, úszik az árral. Legalábbis addig, míg az szembe nem fordul vele.
Amellett, hogy a Félig üres megtartja a Seinfeld-évadok összetett szerkezetét (az epizodikus nyomorultságok közben apránként épülget egy évadon átívelő cselekményszál is), feltűnően sokszor visszhangozza – ez a fentiekből talán világossá vált – annak jellegzetes történéseit is. Némelyik epizód kifejezetten egy-egy Seinfeldben is látott szituáció rájátszásának tűnik. Ami nem baj, mert a humor más: a többnyire improvizált dialógusokból eredően szárazabb, nyersebb, pusztítóbb, trágárabb és igazibb, de épp ezért olykor darabosabb és döcögősebb is. Mégis mindig elképesztően vicces. Ebben nyilván nem csak Davidnek van szerepe, hanem bevált, lojális – nem mellesleg simán zseniális – komikus-társainak (a végtelenségig lehetne méltatni Jeff Garlin, Susie Essman, Ted Danson, J.B. Smoove, Vince Vaughn, a néhai Richard Lewis és Bob Einstein munkáját), valamint a soktucatnyi kitűnő sztár-vendégszereplőnek is. És persze Luciano Michelini ikonikussá vált újrahasznosított zenéjének (amit az 1974-es La bellissima estate című Sergio Martino-filmhez írt), ami a vérlázító morális világvégékből pillanatok alatt komolyanvehetetlen példázatokat varázsol. A Félig üres humora azonban nem csak más, annál több.
Az ezredfordulón a Félig üres bizonyos szempontból horrornak számított. Senki nem volt felkészülve arra, amin valamiért mégis nevetett. Egyesek állítólag eleinte végig sem tudták nézni a Félig üres első pár epizódjait, annyira fájdalmasan, kíméletlenül és felfoghatatlanul kényelmetlennek tűnt számukra az, ami valóban az is volt. David természetesen ezt élvezte. Nem is vett vissza, sőt. Nem a karikatúraszerű önreflexív meta-poénkodás a lényeg tehát, hanem a szenvedés. A mi szenvedésünk a karakterek szenvedése közben. Az, hogy először összerázkódunk, csak utána kacagunk. Hogy jó az, amit rossz nézni. Felszabadító. Mert nem mi szívjuk meg, hanem ő, jogosan.
A manapság virágkorukat élő cringe-komédiák sehol nem voltak még, mikor azon szakadtunk kínunkban, ahogy az első epizódban Larry némi ártalmatlannak szánt hitlerezéssel és holokausztozással kihúzza maga alól a szőnyeget. Azt sem tudtuk, mi az isten az a cringe (magyarul kringé). A 21. század humora a Félig üressel született. Ricky Gervais (A hivatal), Sacha Baron Cohen (Ali G, Borat, Brüno, stb.), Mitchell Hurwitz (Az ítélet: család), Nathan Fielder (Nathan for You, A próba, Az átok), Tim Robinson (I Think Yoou Should Leave), Eric Andre vagy épp Jesse Armstrong (az Utódlás humorában sok van a Peep Showból) nagyon – de nagyon – sokat köszönhet Davidnek. Aki egyébként soha nem kért bocsánatot senkit nem kímélő gyilkos humoráért, és nem is fog.
Nincs is miért vezekelnie, hiszen a fiktív Larry baromságaira a sors – vagy valami felsőbb hatalom – épp elég keményen reagál. Végül ugyanis őt kalapálja péppé a karma, elkerülhetetlenül. Larry egy érzéketlen hülye, aki vaktában csapkod jobbra-balra, fel és le, belemegy akárkibe, ész nélkül. Elementáris pöcsségeinek kisstílűségéért ezért rendre megbűnhődik. A Félig üres epizódjai csak egyféleképp végződhetnek: Larry sarokba szorul. Hiába tudja, hogy ki kell köszörülnie az épp adott csorbákat, a próbálkozásai csak rontanak a helyzeten. Ahogy az utolsó évadban is mondja: hiába erőlködött egy életen át, rá kellett jönnie, hogy nem jó ember és kész. Ezért végső soron meg kell szégyenülnie, minden egyes alkalommal. Az elkerülhetetlen, menetrendszerű igazságtételben pedig amolyan alázat van, valahol mélyen legalábbis.
A Félig üressel mintha David az önreflexív forma és a cringe komédia lehetőségeit kihasználva szeretné pontosítani (kijavítani?) a Seinfeld zárlatát. A David által írt Seinfeld-finálé ugyanis kifejezetten összezavaró volt. A börtön – amit az utolsó az epizódban furcsamód taszítóra formált szereplők a múltban mindig elkerültek –, mintha egyaránt lett volna metafora és konkrétum. A Seinfeld felejthetetlenül borzalmas szereplői mindig is saját idiotizmusuk börtönében éltek, ennek belátáshoz nyolc évad után nem volt szükséges a cella záróképe. Bűnhődésük túlságosan kierőszakolt és kemény – ebből kifolyólag hiteltelen – volt, amit a nézők is éreztek. A Félig üresben ezzel szemben David egy epizódon belül akár többször is megbűnhődik. A tömeg hangja ránehezedik és érvényesíti akaratát. Közellenséggé csupaszodik, a meneküléshez azonban nem elég talpraesett. A büntetése pedig átok, a lehető legszörnyűbb mindközül: továbbra is el kell viselnie az embereket maga körül. Van ennél kielégítőbb? Minden idők legnagyobb mizantrópja soha nem szabadulhat tőlünk.
A Félig üres moralitása ezért egyértelműen derűlátónak nevezhető. Ez már nem a semmiről szól. Ami annak tükrében, hogy Larry szart sem tanul semmiből és veretes tanulság sincs – amint az a közel egyórás utolsó részből is kiderül –, nem semmi. Jó úgy emlékezni erre a 120 epizódra, hogy Larry mindegyikben megérdemelten kínos véget ért. Hiányozni fognak ezek a végek. Hiányozni fog Larry is. A helyzet viszont az, hogy mi neki nem.
