A Fehér Lótusz második évada megismétli az első szezon meglepő sikerét, és a most már igen magasan lévő lécet is játszi könnyedséggel ugorja meg.
Tavaly nyár óta tudjuk, hogy ha a mindig szétesett Tanya (Jennifer Coolidge) egy luxusszálloda felé közelít, az nem jelenthet mást, mint hogy valaki nem éli túl a soron következő kirándulást. A Fehér Lótusz az előző nyár legváratlanabb sikere volt: egyszerű karanténsorozatnak indult, majd az HBO egyik zászlóshajóvá vált, egyszerre lett népszerű a nézők és a kritikusok körében is. Olyannyira, hogy a második évad is elkészült, ami a tökéletes folytatások mintapéldájaként vonulhat be a köztudatba. Mike White megtartotta az első évad jól működő elemeit, de nem próbálta meg még egyszer eladni ugyanazt a receptet.
Nyaralni visz a frusztráció – Mike White: The White Lotus / A Fehér Lótusz
Az HBO nyári sikersorozatában nagyon gazdag emberek nyaralnak nagyon szép helyen, és már az első rész elején tudjuk, hogy valaki nagyon nem éli túl a kirándulást. Mike White azonban nem a gyilkosságot állítja a középpontba, hanem azt a jól ismert alapvetést, hogy nem minden arany, ami fénylik.
A tavalyi szereplők közül csak az előbb említett Tanya tér vissza az új kalandra, de mint tudjuk, gazdagokból sosem elég, így megismerjük a Di Grasso család három férfi tagját, a még 70 felett is tinilányok után kajtató Bertöt (F. Murray Abraham), a saját bevallása szerint is szexfüggő Domincot (Michael Imperioli), illetve a szende Albie-t (Adam DiMarco). Szicíliában pihen továbbá két egykori egyetemi szobatárs, az azóta nagymenő vállalkozóvá avanzsáló Cameron (Theo James) és Ethan (Will Sharpe), valamint párjaik, Harper (Aubrey Plaza) és Daphne (Meghann Fahy). Rajtuk kívül pedig fontos szerep jut még Tanya „sérült madárka” asszisztensének, Portiának (Haley Lu Richardson), illetve két helyi prostituáltnak (Simona Tabasco, Beatrice Grannò). A második szezon nyitójelenete megegyezik az első évadéval: rögtön tudjuk, hogy az egyhetes nyaralás valaki számára végzetesen zárul majd. Ezt követően azonban visszaugrunk az időben egészen a vendégek megérkezéséig és az abszurd dinamikák felvázolásáig.
Sőt, ez talán már nem is abszurd, hanem szó szerint kínos. White egyre erőteljesebben kísérletezik a néző tűréshatáraival, és folyamatosan kellemetlenebbnél kellemetlenebb szituációkba kergeti a szereplőit, hogy azt mutassa be, miként vagyunk képesek folyamatosan kerülni az igazságot. Dominic épp be akarja jelenteni a saját szobájába a két escort lányt, de ezt le kell egyeztetni a szálloda túlmozgásos igazgatójával (Sabrina Impacciatore). Mindenki tudja, hogy miről van szó, mégis úgy kell tenni, mintha „két helyi barát” érkezne látogatóba a férfihoz. Nem sokkal később pedig a másik örömlány próbál jobb állásért lefeküdni a hotel zongoristájával egy templomban, csakhogy a férfinek nem lesz merevedése. Ilyen jeleneteket még az HBO-n is ritkán lehet látni, White sorozata pedig épp azért kiváló, mert ezek nem válnak üres mémmé, és még csak nem is lesznek annyira túlzóak, mint A szomorúság háromszöge híres hányásmaratona. A Fehér Lótusz második évada remekül egyensúlyozik az abszurdan vicces, de még érzelmileg is átélhető hangvétel igen vékony mezsgyéjén, miközben szerkezetileg, a karakterek terén kidolgozottabb, mint a tavalyi hat epizód.
Az első szezon egyik erénye is az volt, hogy szinte minden karakterről kiderült, hogy jóval összetettebb annál, mint amilyennek elsőre tűnt. Az új epizódok azonban e téren is továbblépnek, és valódi pálfordulásokat mutatnak be, miközben a saját prekoncepcióval is szembesítik a nézőt. Ez a legizgalmasabban a Cameron-Daphne és Ethan-Harper párosoknál jelenik meg. Előbbi elsőre egy tőről metszett látszatkapcsolatnak tűnik: adott az alfahím és a trófeafelesége, akiknek annyi fogalma van a társadalmi szolidaritásról, hogy támogatnak néhány alapítványt, de egyébként nem néznek híreket, nem olvasnak, és abban sem biztosak, hogy szavazni elmentek-e. Ethanékről viszont az az első benyomásunk, hogy bizony ilyen az ideális kapcsolat. Mindent megbeszélnek, őszinték egymással, bármikor számíthatnak a másikra.
A két pár között először az okozza a konfliktusokat, hogy Daphnéék a felső tízezer azon rétegét képviselik, akik még emlékeznek arra, milyen volt nem yachtokon nyaralni, és borzasztóan zavarja őket barátaik nemtörődömsége. Idővel azonban rájövünk, hogy teljesen más dinamikák irányítják ennek a négy embernek az életét – de legalább nincs egyetlen nem toxikus reláció sem. A két férfi között barátság valójában abból áll, hogy Ethan viszonyítási pontként növeli Cameron egóját, miközben a párkapcsolatok esetében egyik helyütt a szex, máshol pedig a bizalom hiányzik. White tehát ezen a ponton már azt a kérdést teszi fel, hogy mitől működik egy párkapcsolat, és mivel egyik párt sem ábrázolja túl pozitívan, ugyanakkor végletesen szkeptikusan sem, társadalomkritikus sorozathoz képest meglepően demokratikus válasszal él.
Az új évad csúcspontja viszont még csak nem is ez a vonal, hanem a Di Grasso család háromgenerációs története, amin keresztül a sorozat a férfiasság mibenlétével kapcsolatban gondolkodik el igen árnyaltan. Ahogy említettük, három nagyon különböző férfi kerül itt relációba egymással, pontosabban két nagyon hasonló – és egy olyan, aki megpróbálja megtörni a káros mintát. A Fehér Lótusz így kapcsolódik a kortárs pszichológiai diskurzusokban nagyon népszerű (és sorozatokban is egyre gyakrabban megjelenő, lásd például Dark vagy A viszony / The Affair utolsó évada) tematikához, a transzgenerációs traumákhoz, de szerencsére nem a téma bulvárosabb oldalát fogja meg, hanem igen kritikusan közelít a jelenséghez.
Egyrészt azért, mert nagyjából azt állítja, hogy az ember nem tud egészségesen viszonyulni az előző generációktól kapott csomaghoz: ha kritika nélkül közelítünk hozzá, az teszi tönkre az életünket, ha megpróbálunk mindent másként csinálni, akkor az. Ahhoz ugyanis nem kell különösebb képzelőerő, hogy az idős és az időső szexfüggőkben lássuk a szánnivalót, de White a lovagias Albie-t sem kíméli, ugyanis gyakorlatilag nincs olyan szereplő, aki a történet egy pontján ne verné át őt, és az apja konkrétan meg is kérdezi tőle az utolsó epizódban, hogy mégis hogyan akar sikeres lenni, ha ekkora balek. Végül persze kiderül, hogy ő is elkezdett a saját szabályai szerint játszani, azonban ez számára egy bukástörténet része. Az évad végén pedig nagyapa, apa és unoka egyszerre fordítja a fejét egy csinos lány után – a beavatás tehát sikeres volt. Ezeken a kérdéseken ráadásul úgy lamentál a sorozat, hogy elviszi a szereplőket a Keresztapa forgatási helyszínére, hogy az ajándékbolt sarkában beszélgessenek arról, hogy a Coppola klasszikusához hasonló filmek vajon a társadalom igényeit szolgálják-e ki, vagy maguk hozzák létre (de legalábbis éltetik) az – Albie szempontjából – káros szerepelvárásokat.
A sorozat gondolatvilága tehát ez alkalommal is elsőrangú, ezt pedig a remek környezet és a helyenként kitűnő kulturális intertextusok (Aubrey Plaza például Monica Vittivé változik, amikor megidézi A kaland egy híres jelenetét) csak tovább árnyalják. És szerencsére mindehhez remek színészei is vannak a sorozatnak. Jennifer Coolidge-nak megint nincs egyetlen ép pillanata sem, de a legkiemelkedőbbet nem is tőle, hanem Meghann Fahy-től és Aubrey Plazától kapjuk. Előbbi a sorozat legnagyobb színészi felfedezése: tökéletesen hozza két részen keresztül a buta szőket sztereotípiáját, hogy aztán egyetlen jelenettel fordítson hatalmasat a karakteren. Aubrey Plaza pedig talán még sosem volt ennyire jól castingolva, az átlagosnál dominánsabb arcjátéka rengeteget tesz hozzá a magával is konfliktusban lévő Harperhez.
A Fehér Lótusz második évada a legjobb mozgóképes folytatásokat idézi, minden tekintetben kiforrottabb, árnyaltabb, mint elődje. Olyannyira, hogy immáron talán senkiből nem vált ki szemöldökráncolást a harmadik kanyar berendelése.
