A Szomorúság háromszöge számtalan közhelyet felsorakoztat a világról, amelyben élünk, az viszont kevésbé klisészerű, hogy egy olyan férfit állít a középpontba, akinek a külseje a belépő a felső tízezerbe, és bármi történjék is, ez lesz számára a „meal ticket”.
Bármennyire változóak is a szépségideálok, maga a szépség kultusza több ezer éve velünk él: aligha számít új jelenségnek, ha valaki a szépségének köszönhetően boldogul az életben, vagy lép feljebb a társadalmi ranglétrán. A 20. században már külön iparág épült a szépség köré, de nem csak a szépségipar, hanem a divat-, a film-, a reklám- és a pornóipar is legitimálta a pénzre váltható külcsínt. A 21. század közösségi médiája pedig csak annyit tett hozzá ehhez, hogy még szélesebbre nyitotta a lehetőségek tárházát a megjelenésükből boldogulni vágyók előtt, akik mára már nevet is kaptak. Ha ünnepelt filmcsillag vagy a kifutók sztárja nem is, influenszer gyakorlatilag bárkiből lehet. Sőt, az instafiltereknek és a jól begyakorolt pózoknak hála már egymaga lehet bárki modell, sztárfotós és saját magának, mint önnön brandjének megteremtője, márkaimázsának menedzsere.
Aligha csodálkozhatunk hát azon, ha a fiatalok már nem elsősorban űrhajósok, katonák, orvosok, de még csak nem is feltétlenül rocksztárok akarnak lenni, csupán minél könnyebben minél nagyobb követőbázisra szeretnének szert tenni. A követők számával ugyanis egyenes arányban nő a szponzorok száma is, luxustermékeket kínálva és az egyébként csak a felső tízezer számára elérhető helyeket nyitva meg a két lábon járó reklámhordozók előtt. A kulcs pedig – ahogy a modellek és a színészek esetében is – elsősorban a vonzó megjelenés. És hogy milyen ez a világ belülről? Valóban olyan felszínes és talmi az influenszerek közege, amilyennek egy laikus számára tűnik? Valóban a szépség a legkelendőbb árucikk? Mondanám, hogy ennek néz a mélyére, de inkább csak a sekélyes világ felszínét kapargatja Ruben Östlund minden finomságot nélkülöző, ám többnyire kifejezetten szórakoztató szatírája. A Szomorúság háromszöge közhelygyűjteménye úgy robban az arcunkba, mint egy tizedikről kihajított, vízzel töltött lufi.
A cselekmény egy férfimodell-castingon kezdődik, hogy végre az ő világukba is jobban bepillantást nyerhessünk, de lerántja a leplet a nagy cégek reklámstratégiáiról is, és felhívja a figyelmet az itt is jelenlévő gender paygapre, noha az ebben az esetben épp fordítva működik: ebben a világban ugyanis a férfiak keresnek harmad- vagy negyedannyit, mint a nők. Utóbbi azért is lesz fontos, mert a történet hőse, Carl (Harris Dickinson) már épp túl van modellkarrierje csúcsán, barátnője, Yaya (Charlbi Dean Kriek) csillaga pedig most van csak felívelőben, ami röviden szólva annyit tesz, hogy egyiküknek sincs egy petákja se. Ez vezet a film egyik legerősebb jelenetéhez, amikor az elegáns étteremben vacsorázó párocskának kihozzák a számlát. Bár azt írtam, Yaya Carl barátnője, valójában kettejük kapcsolata inkább üzleti vállalkozás, hogy ezzel még több követőre találjanak – mindaddig, amíg Yayából majd modellkarrierje végén egy milliomos trófeafelesége nem lesz. Habár nem épp vagyonosak, a szépségüknek és az általa bevonzott egymillió követőnek köszönhetően Yaya és Carl egy luxushajóra kapnak meghívást. Bár annyi pénzük sincs, mint az itteni tápláléklánc legvégén található takarítószemélyzetnek, a megjelenésüknek köszönhetően a vécépucolás helyett a leggazdagabbakkal süttethetik a hasukat naphosszat a fedélzeten. A busás borravaló reményében serény kiszolgálószemélyzet lesi minden kívánságukat, miközben a hajó – és egyben a hierarchia – legalján elhelyezkedő, ázsiai bevándorlókból álló, a többiek számára szinte láthatatlan takarítószemélyzetnek csak a szó legszorosabb értelmében vett piszkos munka jut.
Ezt a berendezkedést azonban fenekestől fordítja fel egy kellemetlen incidens, egy pillanat alatt eltörölve a bankszámlák és anyagi javak jelentőségét a túlélésért folytatott küzdelemben. Ez a társadalmi osztályokat egycsapásra egyenlővé tevő fordulat szépen illik a hajó folyton italozó, marxista eszméket valló kapitányának (Woody Harrelson) elképzeléseibe: még ha nem is sok szerepe van ennek előmozdításában, a megakadályozásáért sem tesz semmit. Arra azonban valószínűleg sem ő, sem a néző nem gondolt, hogy bármely új rend alapján szerveződik is újra a luxushajó megmaradt kis közössége, a szépség továbbra sem veszít a befolyásából, sőt! A végkifejlet pedig egy másik háromszög felmutatása által új jelentéssel gazdagítja a „szomorúság háromszöge” kifejezést, amelyet eredetileg a szemöldök közötti homlokráncokra használnak a szépségiparban, és ahová a film elején látható modellválogatáson egy kis Botoxot javasolnak Carlnak.
Be kell vallanom, az effajta finom árnyalatokat és utalásokat nélkülöző, mindent nyíltan a néző arcába vágó, sokszor már-már inkább bohózatba illően túlrajzolt figurákkal dolgozó szatírákat kevésbé szeretem. Talán ezért is voltam olyan türelmetlen, és hagytam ott másfél óra után, a harmadik felvonás elején a filmet, amikor úgy éreztem, hogy ezt már a Monty Pythontól (Az élet értelme), Marco Ferreritől (A nagy zabálás) és Dusan Makavejevtől (Sweet Movie) is láttam. Dramaturgiailag nem éreztem indokoltnak még egy órát a vetítőteremben tölteni, mert így is világosnak tűnt a rendező üzenete, főleg, amikor arra került a sor, hogy a szó szoros értelmében visszahullik minden mocsok a nyugati társadalom „elitjére”. Bármennyire is kereknek tűnt a dolog, adtam a filmnek egy második esélyt, és másodjára nézve a harmadik felvonásban nyert igazán értelmet mindaz, amit Östlund a modellek világába kalauzolva felvezetett számunkra az első felvonásban, és amit a szépségről és a pénzről kezdett mondani, amit aztán durván közbeszakított a kapitány vacsoráját már-már Monty Python-féle abszurdba fordító vihar. Utóbbi olyan helyzetet teremt, melyben a rendező ismételten az arcunkba vághatja, hogy a szépséggel ott és akkor is lehet boldogulni, ahol már nem számít a vagyon, mert teljesen más értékek formálják a közösségen belüli hierarchiát.
A 2017-ben Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazott A négyzet és a Lavina rendezője az előző filmekhez hasonlóan ismét elsősorban a férfi protagonistát, annak sziklaszilárdnak és erkölcsi fölényt mutatónak korántsem mondható jellemét, esendőségét, a benne lejátszódó kétségeket és szorongásokat állítja középpontba, melyből manapság egyre kevesebbet láthatunk. A társadalmi változások eredményeként egyre inkább a nők kerültek az alkotók figyelmének fókuszába, miközben már-már kezdünk megfeledkezni arról, hogy ezek a változások a férfiakat is nem várt feladatok és helyzetek elé állítják. Nekik is meg kell vívniuk a mindennapos harcaikat és alkalmazkodni a változásokhoz, megváltozott szerepkörükhöz, illetve Östlund filmjeiben feltalálni magukat és megtalálniuk a helyüket egy külső behatásra lejátszódó incidens következtében kizökkentett helyzetben. Östlund figurái – különösen a férfiak – nem feltétlenül állnak a helyzet magaslatán, korántsem tekinthetők követendő példának, sőt kifejezetten olyanok, amilyennek nem akarjuk látni őket, mégis ettől lesznek olyan kiváló célpontjai a svéd rendező szatíráinak.
