Ruben Östlund: Turist / Force Majeure / Lavina Ruben Östlund: Turist / Force Majeure / Lavina

Jelenet egy házasságból

Ruben Östlund: Turist / Force Majeure / Lavina

ÉRTÉKELD A FILMET!
Lavina
Ruben Östlund
2014

A Filmtett szerint: 7 10 1

7

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Bármelyik filmjét nézzük a svéd rendezőnek, az az érzésünk támad, hogy a fickó valósággal megveti a saját népét. Szereplőit szinte mindig nevetségesnek és szánalmasnak mutatja, akik lassan, de biztosan fulladnak bele saját jólétük pocsolyájába.

Östlund eddigi nagyjátékfilmjeinek állandó szereplője a skandináv jóléti társadalom céltalanul tengődő, ám a saját személyét mégis végtelenül fontosnak ítélő embere. Olyan személy, akinek soha semmit nem kellett nélkülöznie az életben, ám a kegyetlen rendező egy játékfilm erejéig mégis megfosztja őt valami fontos dologtól.  A Lavinában ez nem más, mint a családi élet idillje. Apa, anya, gyerekek elutaznak síelni és kikapcsolódni. A film elején még az is elhangzik (mintegy csevegésként, félvállról – nehogy igazán komoly súlya legyen), hogy az egész kiruccanás azért van, mert apuka kicsit elhidegült mostanában a családjától. A hófödte hegycsúcsok gyönyörűek, a hütte kellemes, minden adott tehát a lelki feltöltődéshez. Aztán egy hegyoldali vendéglőben elköltött ebéd kellős közepén megjelenik a (magyar) címben szereplő lavina, és felforgatja a család életét minden lehetséges módon.

A hirtelen kialakult pánikhelyzetben ugyanis az apuka fogja a telefonját, és elfut az asztaltól, anélkül, hogy a család többi tagját próbálná menteni. Később pedig, mikor erre egy bormámoros vacsora során visszaemlékeznek, a férfi tagadja a történeteket, mondván, ő másképp emlékszik. Ebből a konfliktusból indul a film: hogy a férj nem hajlandó elismerni olyasvalamit, amiről még videófelvétel is készült (hála a telefonnak).

Kamaradrámaszerű jeleneteken kísérjük végig a házaspár többnapos veszekedését, ami hol lapos és unalmas kissé, hol pedig pattanásig feszülően izgalmas. Hogy mikor melyik, az inkább a néző személyiségén és tűrőképességén múlik, mintsem a rendezőn vagy a színészeken. A családanyát játszó Lisa Loven Kongsli egyébként is az utóbbi idők egyik legerősebb alakítását nyújtja, de meglepően hiteles a két elkényeztetett csemete is, akik szükség esetén kizavarják a szüleiket a saját szobájukból.

Akárcsak Östlund korábbi filmjeiben, itt is a színészvezetés a film egyik legfőbb támpillérje. Egyes jeleneteknél viszont konkrétan az egyetlen. Két órán keresztül ugyanazt a csontot rágjuk, és mivel már az első percekben sincs rajta túl sok hús, hamar ízetlenné válik az egész. A forgatókönyvet ezúttal is a rendező jegyzi, ám talán most először fordul elő, hogy nem igazán sikerült megtalálnia a dramaturgiailag érdekes gócpontokat, és azokra felfűzni a filmet. Így a Lavina hajszál híján megreked egy kétórás veszekedős film szintjénél, ami jobb pillanataiban Bergman világát, gyengébb jeleneteiben pedig a saját életünk banális eseményeit idézi.

Másfelől viszont a Lavina sikeresen csiszolja azokat a kidolgozatlan felületeket, amelyek a 2011-es Playt és a 2008-as Akaratlanult jellemezték. Ott ugyanis Östlund még egymástól többnyire (vagy teljesen) különálló szkeccsekben gondolkodott, és filmnyelvét olyan mértékig elvitte a sterilitás irányába, hogy az már szinte a dokumentumfilmek kendőzetlen őszinteségével ábrázolta szereplőit. Az a technika pedig, ami Haneke Ismeretlen kódjában vagy 71 töredékjében a teljességgel elkülönülő részekből is egészet tudott kovácsolni, Östlundnál – főleg az Akaratlanul című munkájában, de valamelyest a Playben is – inkább szétesni látszott, és könnyen céltalanná vált.

A Lavina szakít a párhuzamos cselekményvezetéssel, és mindvégig egyetlen családra, azon belül is egyetlen konfliktusra koncentrál. A konfliktus feloldására tett kísérletek pedig sorra buknak el, és a rendező zsenialitása ott mutatkozik meg igazán, amikor már a szereplőivel is azt játszatja el, hogy unják ők is az egészet – ahogy a játékidő vége felé már a néző is. Van valami hamisság ebben az egész sztoriban. „Ez nem is igazi sírás” – mondja a feleség a megbánást tanúsítani próbáló férjnek. És valóban: akárcsak Bergman hősei, a férj itt is szembenéz önnön lelke legmélyebb, legvisszataszítóbb bugyraival. Bergmannal ellentétben viszont itt nincs semmi katartikus. A férfi minden érzelmétől megszabadulva gyújt rá egy szál cigarettára, megvonja a vállát, és hagyja, hogy a cimborája cipelje a saját kislányát. De még csak nem is ez a legkegyetlenebb húzása Östlundnak. Az, hogy elhiteti a nézővel, hogy ez a férfi egyszerűen nem tehet mást, minthogy csendesen beletörődik saját érzéketlenségébe, egyszóval hogy nincs megoldás, mert az élet néha ilyen és kész – na, az egy olyan övön aluli ütés, amire reflexből szeretnénk visszaütni. Csak nem nagyon tudunk.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

7

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • Jurassic World: Világuralom

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, thriller, 146 perc, 2022

    Rendező: Colin Trevorrow

  • Enfant Terrible

    Színes életrajzi, filmdráma, 134 perc, 2020

    Rendező: Oskar Roehler

  • Elvis

    Színes életrajzi, zenés, 159 perc, 2022

    Rendező: Baz Luhrmann

  • Fekete telefon

    Színes horror, thriller, 103 perc, 2021

    Rendező: Scott Derrickson

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Friss film és sorozat

  • Jurassic World: Világuralom

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, thriller, 146 perc, 2022

    Rendező: Colin Trevorrow

  • Enfant Terrible

    Színes életrajzi, filmdráma, 134 perc, 2020

    Rendező: Oskar Roehler

  • Elvis

    Színes életrajzi, zenés, 159 perc, 2022

    Rendező: Baz Luhrmann

  • Fekete telefon

    Színes horror, thriller, 103 perc, 2021

    Rendező: Scott Derrickson