Aki lenyűgözve, de aggódva nézte végig Lanthimosz két korábbi filmjét, A kedvencet és a Szegény párákat, kissé felszusszanhat: nem arra ment tovább.

Ki sem hűltek a moziszékek, vitrinbe sem kerültek még az Oscar-szobrocskák a görög furafilmes mester legutóbbi sikere után, Lanthimosz máris bemutatta a következőt, Velence helyett most megint a cannes-i versenyben. Megtartotta a nemzetközivé válása óta összeszedett, remek amerikai színészek egy részét (Emma Stone, Willem Dafoe), sőt a sort másokkal is kiegészítette (Jesse Plemons, Margaret Qualley), és még a cselekményt is áthelyezte Amerikába – szellemiségében viszont visszatért azokhoz a motívumokhoz és ahhoz hideglelős szürrealizmushoz, amelyek miatt először felfigyelt rá a világ és amelyekkel elindult a görög weird wave is: Kutyafog (Kynodontas, 2009), Alpok (Alpeis, 2012). Ki itt belépsz, hagyj fel minden logikával.

A kegyelem fajtái egy filmes triptichon: három rövidebb alkotás, amit (nagyon) lazán köt össze egyetlen mellékkarakter. A színészek ugyanazok, de a három filmecske során más-más szerepeket játszanak. Ami viszont közös bennük: nem a konvencionális ok-okozatiság mozgatja őket, útjaik első látásra kifürkészhetetlenek. Az elsőben Jesse Plemons viszi a prímet egy kontrollált életút áldozataként, akit főnöke méregdrága sportereklyékkel kényeztet, miközben egy Truman Show-t is megyszégyenítő felállásban még a proteinbevételét és a szexuális szokásait is ellenőrzi. A kérdés, amit igazán feltesz Lanthimosz a hármasoltár első részében: te meddig mennél el a munkád érdekében?

A második epizódban Plemons egy zsarut alakít, akinek felesége (Stone) titokzatos körülmények között tűnik el pár napra, aztán hazatér – de mintha megváltozott volna. A doppelgänger motívum remixelésével dolgozó „középső oltárkép” talán a leggyengébb a három közül: Emma Stone ugyan hatalmasat alakít (és bónuszként láthatunk négy hollywoodi színészt egy zavarba ejtő édesnégyes közben), mégis nehéz lerázni azt az érzést, hogy ezt már megkaptuk máskor, máshonnan – még így, kannibalizmussal megspékelve is. A rendező és visszatérő forgatókönyvírója, Efthimisz Filippou ezúttal egy másik fojtogató-kizsigerelő kapcsolatformát, a családét veszi górcső alá. A feltett kérdés azonban ismerőssége ellenére érvényes és kínzó: ki ne érezte volna legalább egyszer életében, hogy a mellette lévő ember nem az, akinek megismerte?

A minitrilógia záró darabja is egy intézményt kezd ki: a vallásét. Stone és Plemons karakterei egy Dafoe és Hong Chau vezette szekta rabjai, akik a következő megváltót keresik, ennek érdekében róják a kipusztult Amerikát egy szuperül gyorsuló lila Dodge-ban. Ebben a történetben kavarodik minden, amit a különféle vallásokból, pláne a keleti ortodoxiából tudunk: a vezető szavának kikezdhetetlensége, a nemi kapcsolat és az utódnemzés szabályozottsága, a csodakeresés, az ikonosztázia. Talán ebben a részben kerülünk legközelebb az egyébként nyilván elidegenítően megrajzolt karakterekhez, ezért ebben is érződik a legnagyobbnak a tét.

A kegyelem fajtái elsődleges célja – az eredeti görög hullám indítódarabjaihoz, no meg az eredeti, 20. század eleji, szürrealista kiáltványokhoz hasonlóan – az, hogy zavarba hozzon, hogy feszengjünk a moziszékben, miközben néha azért kapunk pár abszurd-groteszk humormozsát is. Család, munka, isten – ki ne hallotta volna ezeket így együtt, vagy ezek többféle variációit? Lanthimosznál mindegyik a kontroll, a toxikus kapcsolatok megtestesülése, egy, az egyént és az egyéniséget fojtogató szerződés, amibe önszántunkból lépünk bele. De szépen megfejtettem, ugye? Nyugi, marad még megmagyaráz(hat)atlan apróság a filmben elég, amin sokáig lehet csámcsogni. Ha már szóba jött a hármasoltár kifejezés: van valami boschi ezekben az vérszegény párákban, akik úgy népesítik be Amerikát, mintha az a gyönyörök kertje lenne...

Egy efféle szkeccsfilmnél mindig az a legproblémásabb, hogy az egyes darabok hogyan viszonyulnak egymáshoz nemcsak tematikailag, hanem minőségben is. És bizony, itt sem telik rögmentesen el a szinte három óra. A kegyelem fajtáit sokan visszalépésnek értékelhetik a Szegény párákhoz képest, és látványvilágát illetően nyilván visszafogottabb – de ez a történet kisebb léptéket, ezáltal a témára való jobb összpontosítást engedett meg Lanthimosznak. És egy másik értelemben is visszalépést: egy jobb, egyszerűbb korba (de rég volt 2009!), amikor még nem kellett mindennek értelme legyen.