Christos Nikou rendezői debütálása, az Almák a „görög bizarrhullám” (greek weird wave) legújabb darabja, amiben egy emlékezetvesztést okozó világjárvány apropóján merülünk el identitás és memória toposzaiban. Kritikánkkal Torontóból jelentkezünk.
Mielőtt bárki arra gondolna, hogy Christos Nikou rendező szántszándékkal a koronavírus valamiféle allegóriáját teremtette meg, a válasz: nem, ez mindössze találó egybeesés. Az viszont nem véletlen, hogy az Apples azt a benyomást nyújtja, mintha a néző egy disztópikus és abszurd humorral operáló „lanthimosz-univerzumban” járna. Nikou ugyanis Jorgosz Lanthimosz rendezőasszisztenseként dolgozott a 2009-es Kutyafogban, amit a filmtörténet az említett új görög hullám origójaként tart számon. Ez a filmes irányzat azokat az újgenerációs görög rendezőket foglalja magába, akik bizarr hangulatokba, szokatlan narratívákba és érzelmileg elidegenült karakterekbe préselik a görög társadalom instabilitását. Alapvetően ennek a bizonytalanságnak a magyarázata a 2007-2008-as gazdasági világválság, aminek célkeresztjébe Görögország is bekerült.
Az Apples cselekményének nincs konkrét, megnevezett helyszíne, se pontosan meghatározott ideje. Akár napjainkban is játszódhatna, egy-két anakronizmustól eltekintve. Névtelen főhősünk (Aris Servetalis) szótlanul téblábol egy olyan világban, ahol az emberek elfelejtik magukról, hogy kicsodák. Az amnézia-pandémia egyetlen tünete a hirtelen felbukkanó, erős fejfájás, majd a rövid- és hosszútávú memória totális kiesése. A járvány halálozási rátája tulajdonképpen zéró, mégis tragédiaként csap le áldozataira.
Az identitásuktól megfosztott betegek szellemek módjára lófrálnak, amíg az orvosok az ún. New Identity program által próbálnak pácienseiken segíteni. Mottójuk optimistán hirdeti az igét, miszerint ha a régi „én” nem térhet vissza, visszautasíthatatlan esélyt kapunk arra, hogy új „ént” teremtsünk önmagunk számára. Ez különösen azokkal a betegeknél rezonál, akik emlékezetkiesésük idején híján voltak bármiféle személyi igazolványnak. Így jár a mi szereplőnk is, amikor az 14842-es sorszámra keresztelik át beazonosíthatatlansága miatt. 14842 küldetése, hogy emlékeket gyűjtsön, ergo újraalkossa, „reformálja” saját alakját. Orvosai furcsa receptjét szorgosan követve biciklizik, moziba megy, egyéjszakás kalandban vesz részt és autóbalesetet tapasztal meg. Csendes magányát Anna (Sofia Georgovassili) töri meg, aki szintén elfelejtette, hogy kicsoda és épp ezért ugyanolyan feladatok elvégzésére kényszerül.
A Christos Nikou és Stavros Raptis által jegyzett forgatókönyv nem illeszthető be a globális hatáskörű „járványfilmek” műfajába, nyoma sincs benne a Soderbergh-féle Fertőzésnek. Elmarad a könnyekbe torkolló rettegés, az anarchiát jelző kirakatbetörés és a komoly híradóbejátszás. Az élet – persze furcsán, de – megy tovább. Az Apples fiktív világának szabályait az abszurd humor emeli ki és ez teszi történetét igazán szerethetővé. Ami a mi valóságunkról lepattanna nonszensz-komponense miatt, az a filmben szemrebbenés nélkül megtalálja a helyét. Ennek ellenére a rendező nem vicceli el centrumba ékelt témáját avagy az identitás és emlékezet kölcsönhatását. A „tabula rasa” bizakodó ígérete a játékidő alatt lassan dekonstruálódik, ahogy 14842 hétköznapjaiba jelentéktelennek tűnő részletek képében szivárog be a múlt. Hősünk így dilemmába esik, mert nem tudja, hogy vajon érdemes-e vagy sem „hazautat” keresnie régi önmagához.
A filmes reflexió másik vetülete azt vizsgálja, hogy hogyan befolyásolja a közösséget az azonos emlékek tömegtermelése. Az individualizmus eszmei értéke hatalmasat zuhan, hiszen mindenki valaki másnak az élményét ismételi. Nikou karakterei már-már olyanná válnak, mint a Szárnyas fejvadász 2049 replikánsai, akiket gyártói úgy varázsolnak emberszerűvé, hogy mesterségesen előállított emlékeket csempésznek elméjükbe. Az Apples-ben ehhez képest az a csavar, hogy az emlékek gazdáinak kutyakötelességük materializálni élményeiket egy Polaroid-fotó formájában. Tekintettel arra, hogy a film kihangsúlyozza analóg univerzumát (nincs okostelefon, se laptop) a néző igyekszik helyettesíteni ezeket a fotókat valami olyasmivel, ami saját valóságában is megtalálható. Az analógiakeresés során így juthatunk el a közösségi médiához, a Facebook és Instagram hírfolyamaihoz, ahol különböző felhasználók hasonló „élménytípusaiba” futhatunk bele.
Nyilvánvalóan az ismétlődésekről szóló diskurzust a dramaturgia repetitív szerkezettel támogatja meg, de némi iróniával pontosan ez a kombináció fullasztja le néhol a film ritmusát. Főhősünk szűkszavúsága sem kedvez a tempónak, bár kétségtelen, hogy Aris Servetalis szerény, letisztult játékával mindent elmond, amit szavakkal nem lehet. Nevenincsen, kiüresedett karakterét javarészt tekintetekben, gesztusokban adja vissza, melyeken keresztül valóban képes kommunikálni nézőjével. Elég, ha egy almára pillant és már tudjuk, mi járhat a fejében. Továbbá az operatőr, Bartosz Swiniarski olyan képi világot hozott létre, ami passzentosan kiegészíti Nikou történetét. Teleobjektívvel felvett, homályba bukó beállításai finoman idézik a felejtés mechanizmusát, amíg 4:3-as, klausztrofóbiát keltő képaránya a Polaroid-formátumra rímel, mintha a film is vizuális emlékként adná el magát.
A kezdeti látszat ellenére Nikou nem egyszerűen egy Lanthimosz-másolat. Persze a mester letagadhatatlanul mély benyomást tett tanítványára, de Nikou képes legitimitást szerezni szerzőiségének többek között azáltal, hogy korántsem fest annyira sötét képet a világunkról, mint mentora. Az Apples nem hibátlan alkotás, de kifejezetten elgondolkodtató és szellemes nyitánya a görög filmrendező pályafutásának. Erről tesz tanúbizonyságot az is, hogy nem csak a torontói, de a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál is beválogatta programjába. Ami pedig az amnézia-pandémiát illeti, ne feledjük: az alma jót tesz a memóriának!
