Úgy tűnik, jó ideje Hollywood is karantén alatt van, ahonnan időközben a sok megfertőzött, bezombult alkotás között meglepnek néhány életszagú, emberi, egészséges nagyjátékfilmmel is. Az amerikai Steven Soderbergh (filmrendező, producer) például egy pozítív példának számított mindeddig, korábbi filmjei amolyan „megismerszik a kanász cifra (el)járásáról” alapon egyedibbeknek, karakteresebbeknek, szerzőibbeknek tűntek, lásd például a Che, az Oceans eleven-trilógia, a Solaris, a Traffic vagy az Erin Brockovich filmeket, de legelső alkotását, a Szex, hazugság, videót is.

A Fertőzés című legújabb mozija raádásul nemcsak a rendező miatt tűnt ígéretesnek, hanem Gwyneth Paltrow, Matt Damon, Laurence Fishburne, Jude Law és a gyönyörű Marion Cotillard együtt érvelt a film mellett. A történet klasszikus inváziósztori és tulajdonképpen még épp aktuális is, egy H1N1-típúsú vírus a derült égből pár nap alatt egy emberről az egész emberiségre átterjed. Nem kicsit érzem viccesnek, hogy az új vírus egyetlen spécin megfertőződött denevér, ami egy másképpen spécin megfertőzött disznó gyomrába kerülve válik katasztrófálissá, de értem én, a hangsúly pont azon akart lenni, hogy mennyire banális vagy milyen kevésen múlik.

A világ nemzetközi fenéit orvosoló felelősök odarakják a csontot, hogy gyorsan és hatékonyan, legjobb tudásuk szerint kezdetét vegyék a hirtelen lett bajnak, ugyanakkor természetesen páran megszívják, néhány anarchista randalírozik, hogy ne menjen olyan simán, és természetesen van egy főkretén (Jude Law), akit bezzeg a kór megkímél, és valahogy mindenki neki hisz inkább, mint a becsületes államnak. Ezek után hadd ne áruljam el a végét, hiszen anélkül hogy megnéznénk is tudjuk.

Hogy meg lehetett volna-e jobban is csinálni, őszintén: nem tudom (de erősen gyanítom, hogy igen), mindenesetre ez még mind kevés ahhoz, hogy egy film (öt percnél) maradandó(bb) élménnyé váljon. Ezért hiszem azt, hogy a Fertőzés nem egy jó film, vagy nem egy rossz film, ahogy tetszik. A járvány-, invázió-, katasztrófafilmeknek se szeri, se száma már, mert izgalmas a nyersanyag, mindenkit alapvetően foglalkoztat a téma, hogy s akkor mi van, ha egyszer becsap a ménkő, ezért a kiindulóponthoz képest többet szerettem volna látni. De nem, a Fertőzés egy igazi rutinmunka. A madár- és disznóinfluenzák után szégyen is lett volna, ha a tengerentúliak nem túlozzák még kicsit a hisztit a vászonra álmodva – és az, hogy ki rendezte meg, valószínűleg sorsolás eredménye volt. A többit már ismerjük: kezdeti sokk, aggodalom, pánikelhárítás, emberség kontra elállatiasodott tömeg, felelősségvállalás kontra kisszerűség, de szerencsére a végén mindig a jó győz nagy nehezen, és újra meggyőződhetünk, hogy ha van igaz feltámadás, akkor az örök vadászmező az Államok területén lesz.

Unják na, ez a baj: a szereplők mintha a jelenetük lejártával azonnal heves ásításba törnének ki, s a film alatt ezt szorítanák vissza. Még Matt Damon fájdalomkitörése is pontosan kicentizett, nehogy túlvezérelje a hangot. Az volt az érzésem, mintha valami multivállalat új munkatársai lennének a film szereplői, akiket a főnök elvitt csoportterápia végett világvégésdit játszani, s ők mondjuk az egyes csapat. Mindenki tudja, hogy ez minden évben megszerveződik az újakkal, most rajtuk a sor, tétje nem sok van, s másnap már korán kell kelni. Soderbergh, avagy a főnök legnagyobb gondja valószínűleg tényleg az volt, hogy a forgatás alatt a kávéjába egy vagy két kockacukrot kérjen. Le kellett tudni ezt is a legjobb tudásuk szerint. A sztori szépen gördül előre, az unalmasabb részek gyorsmontázzsal és zenei aláfestéssel pörögnek le, a vágás feszes. Kár hogy én is (mégis) untam.