A majmok bolygója számomra az egyetlen olyan franchise, amely esetében jogosnak és érdekfeszítőnek tartom, hogy hollywoodi prequellel koronázzák meg. A 2011-ben elkészült, az eredeti film előzményeire épülő történet nagy sikernek örvendett, de lezárása már akkor is kételkedően mutatott a lehetséges folytatás irányába. A narratív időrend szerint elsőnek számító film egy búcsú képsorával zár, ahol Cézár és gazdájának útja véglegesen elválik. Ez egyfajta tudatos szálbontásnak hatott az akkori forgatókönyvírók részéről, majd a retrovírus terjedésével illusztrált végefőcím ezt ugyancsak megerősítette.
Minden zombifilm mögött ott lüktet a kérdés: te mit csinálsz, ha jönnek? Egyesek ezt direkt a nézőnek szegezik – ezek a jobbak, mások pedig megpróbálják kikerülni: műfaji fúzióval, sztárokkal, miegymással – ezek a kevésbé jók. A Z világháború a kettő között van.
Úgy tűnik, jó ideje Hollywood is karantén alatt van, ahonnan időközben a sok megfertőzött, bezombult alkotás között meglepnek néhány életszagú, emberi, egészséges nagyjátékfilmmel is. Az amerikai Steven Soderbergh (filmrendező, producer) például egy pozítív példának számított mindeddig, korábbi filmjei amolyan „megismerszik a kanász cifra (el)járásáról” alapon egyedibbeknek, karakteresebbeknek, szerzőibbeknek tűntek, lásd például a Che, az Oceans eleven-trilógia, a Solaris, a Traffic vagy az Erin Brockovich filmeket, de legelső alkotását, a Szex, hazugság, videót is.
A nyolc évvel ezelőtt a YoungAdammel nagy vihart kavaró David Mackenzie hollywoodi kalandja (Spread) után visszatért Skóciába, hogy pályakezdő remekműve sztárjával, a ragyogó Ewan McGregorral és a nem kevésbé attraktív Eva Greennel forgasson vírusfilmbe ágyazott melodrámát, de sajnos túl sokat bíz A-listás színészeinek ragyogására és a járvány alapötletére.
Ha tematikusan sorra vesszük a vámpírmítosz mozgóképes változatainak evolúciós sorát, a Spierig-testvérek utópiájának feltűnése korántsem meglepő. Bár már a Penge-sorozat társadalmi felépítése is megelőlegezte a vámpírok hatalomátvételének lehetőségét, a vérszívók uralta világ realisztikus ábrázolására korábban nem volt precedens. A Daybreakers ez utóbbit kísérli meg felemás eredménnyel.
A jobbára a Fűrész-széria kapcsán nevet szerző (a második, harmadik és negyedik részt rendező) Darren Lynn Bousman legújabb agymenése az idei TIFF egyik szenzációjának ígérkezett – így is harangozták be a különböző fesztiválelőzetesek.
A [Rec] című spanyol horrorfilm és amerikai remake-je, a Quarantine viszonyát kétféleképpen lehet elemezni. Az egyik módszer szerint azt lehet megfigyelni, hogy mit hangsúlyoz az új változat a régihez képest; a másik szerint pedig fölöslegesen lehet az oldalakat tölteni arról, hogy egy újabb remake rontja egy film hírét.
Danny Boyle új filmjében, melyet A parthoz hasonlóan Alex Garland írása alapján készített, egy már régóta tetszhalott műfaj feltámasztására tett kísérletet: a 28 nappal később a horror zsáner egy valamikor igen nagy népszerűségnek örvendő vadhajtása, zombifilm a javából.
Steril termekben messzire repül egy DNS-t utánzó, kék anyaggal teli fiola. Lassított képekben apró szilánkokra pattan, majd egy mozgó fali kamera is pillantásra érdemesíti: biztosak lehetünk, hogy tiltott, veszélyes anyagról van szó. A T-vírus egyetlen kenete több rémálomra elegendő mutációt visz végbe a vele kapcsolatba kerülő élő testeken, ám erről mi, nézők jóval később értesülünk.
