A jobbára a Fűrész-széria kapcsán nevet szerző (a második, harmadik és negyedik részt rendező) Darren Lynn Bousman legújabb agymenése az idei TIFF egyik szenzációjának ígérkezett – így is harangozták be a különböző fesztiválelőzetesek.
Kíváncsiak is voltak rá sokan, ám a vetítés alatt a nézőközönség nem elhanyagolható hányada sietősen elhagyta a termet; a migrációs mozgások jellemzően egy-egy létfontosságú emberi testrész filmbéli eltávolítását, esetleg csonkolását követően gyorsultak fel. Pedig igazán megszokhatta volna már a tisztelt publikum, hogy egy olyan művészeti/tömegkulturális alkotást, amelyben a hősök haldoklás közben keserves dalra fakadnak, nem szükséges egészen komolyan venni.
A Repo! – A genetikus opera formáját tekintve valóban az, aminek mondja magát: (rock)opera, musical, a film egész struktúrája ezt a zenés műfaji jelleget tükrözi, és így válik igazándiból élvezhetővé – bár nem ebben rejlik az egyetlen erénye. Legfőbb erénye ugyanis éppen változatossága, szinte zavarba ejtő eklekticizmusa (szakszerűbb okfejtések szerzői nem haboznának használni a „posztmodern” jelzőt sem), amely a műfaj egyébként gazdag hagyományai mellett is képes egyfajta intellektuális frissességet kölcsönözni ennek a ragyogó blöffnek. Amelynek közvetlen előzménye az azonos című rövidfilm, amely viszont a maga során egy sikeres színpadi darabból inspirálódott – kétségkívül azonban a mozgókép médiuma a legadekvátabb kifejezési mód a Repo! hang- és látványorgiája számára.
A felütés – tematikai értelemben – a posztapokaliptikus sci-fik világát idézi: a nem is oly távoli jövőben járunk, egy alattomos járvány elpusztítja az ember belső szerveit (hogy miért, hogyan, ilyesmivel a forgatókönyv nem bíbelődik, de meglehet, nem is ez a dolga). Egy GeneCo nevű óriásvállalat monopolizálja a szervátültetés-piacot, s ezáltal gyakorlatilag egyeduralomra tesz szert a vizionált antiutópikus társadalomban (szociális-ideologikus üzenetekre fogékonyaknak: vö. gonosz multik). A GeneCo hitelbe is ad egy-egy működő szívet, vesét, gerincet, szemet – ám ha a páciens nem fizet időben, érte megy a rettenetes Repo Man, a Behajtó, aki szó szerint visszaveszi tőle a jóindulatúan meghitelezett szervet. A szervvisszaszerzési jelenetek sokkolóak lehetnek a gyengébb idegzetűek számára, ám a szado-mazo szubkultúra rekvizitumait felvonultató, vériszamos brutalitás túlhajtottsága és a valószerűtlenség érzetét keltő látványi stilizáció egyértelműen ironikus hatást kelt (emlékezzünk a szállóigévé vált godard-i megjegyzésre: „nem vér, hanem piros”).
A futurisztikus díszletezést időnként képregény-szekvenciák szakítják meg, amelyek többnyire a múltbeli, a film jelenidején kívül eső viszonyokat hivatottak felskiccelni, olcsón és hatékonyan, de dramaturgiai szempontból következetesen. A disztópikus-fantasztikus vonallal törés nélkül kapcsolódik össze az angolszász/germán gótikus rémtörténet elbeszélői hagyományának és műfaji kelléktárának használata, némi bizarr nekromantikával, kísérteties-darkos hangulati elemekkel és egy doppelgänger-szállal fűszerezve. (Csak érdekességként: a nagyvállalat-vezér Rotti Largo – Paul Sorvino alakította – figurája kifejezetten valamiféle viktoriánus főgonoszra emlékeztet.) Ha mindehhez még hozzáadunk egy tragikus szerelmi háromszöget, családi drámát és egy leheletfinoman kibontakozó nevelődési történetet, lassan megérezzük ennek a kaotikusságában is megkapó koktélnak az ízét. Végső soron az egész egy másfélórásra duzzasztott indusztriális metálklipre emlékeztet, valahol Marilyn Manson lehengerlő extravaganciája és a Rammstein élveteg neogótikája között, a csodálatos hangú Sarah Brightman révén némi operai fenségességgel – és jókora öniróniával.
Ha öniróniánál tartunk, nem kerülhetjük meg Paris Hilton alakítását, amelyért Arany Málna volt a „jutalma” – megjegyzendő, teljesen igazságtalanul. A Hilton-família tékozló leánya valósággal lubickol rendkívül testreszabott szerepében. Agyonplasztikázott, elkényeztetett, ostoba örökösnőt játszik, aki a számos filmes és zenei műfaj szellemét megidéző operaházi nagyjelenetben – saját arca nélkül marad a színpadon... Ha valami, az ő karaktere telitalálat – vigyen el a Behajtó, ha nincs igazam.