A két évvel ezelőtt rebootolt A galád család folytatásának legnagyobb hibája, hogy pont azt az alkotóelemet veszi ki a történetből, ami miatt az működött.

Az Addams család értékrendje mindennel szembemegy, ami egy átlag ember számára a boldogságot jelenti. Sötét, dohos házban élnek, kedvtelésből kínozzák egymást és úgy várják a halált, mint az iskolás gyerekek a vakációt. Mégis (vagy pont ezek miatt) az Addams család népszerűsége az 1938-as képregényverzió óta töretlen. Készült belőlük animáció, két évados tévésorozat, Broadway-musical, majd 1991-ben mozifilm is, ez utóbbi Barry Sonnenfeld kezei által végleg beemelte a galád családot a popkultúra halhatatlanjai közé. Addamsék az amerikai család kifordított, majd pofátlanul abszurdra összevarrt mása. Kultuszuk titka – horrorba illő, mégis boldog életmódjukon túl – az, hogy a legtöbb családdal ellentétben nem törődnek semmivel, pláne azzal nem, amit a külvilág gondol róluk. Nem csoda hát, hogy Hollywood a mai napig igyekszik lehúzni az összes maradék bőrt a különös famíliáról: az MGM gyártásában, Conrad Vernon rendezésében 2019-ben készült egy animációs reboot (Addams Family: A galád család), a második részre pedig csak idén őszig kellett várnunk.

A családi mozik második részének jellemző tulajdonsága, hogy az alkotók kimozdítják a főhősöket a nézők által ismert környezetből, ami által a narratíva is új lendületet kap. Conrad Vernon rendező a Shrek 2-ben alkalmazta ezt utoljára ezt a jól bevált receptet és most is ehhez nyúl: míg Shrek és Fiona a lány szüleihez mentek, az Addams családot egy Amerikát átszelő családi nyaralókörútra küldi. A vakáció premisszája a kamaszodó Wednesday (a magyar szinkronban Szerda) félresikerült tudományos versenye, ami során nemcsak magában, hanem lelkes szüleiben is csalódik. Az aggódó Gomez és Morticia (Gustavo és Mortenzia) úgy döntenek, a legjobb megoldás a családi béke eléréséhez két hét összezártság egy lila ködöt pöfékelő, óriási lakókocsiban. Mondani sem kell, hogy ez az utolsó dolog, amire egy tépelődő kamasz vágyik, pláne, ha annak legfőbb érdeklődési köre nem a ruhák és a fiúk, hanem az emberölés. Ezt tetőzi egy furcsa ügyvéd megjelenése is, aki állítja, hogy Wednesday valójában nem igazi Addams, és hogy ezt bebizonyítsa, végigüldözi a családot egész Amerikán.

Vernon karaktereinek fizikai vonásai az élőszereplős filmek ismeretében furcsának tűnhetnek, de valójában nem is lehetnének autentikusabbak. Morticia, Gomez, Wednesday, Pugsley (Mopszli), Fester (Ragya bácsi) és a többiek képregénybeli verzióját duzzasztották az alkotók három dimenziósra. Nem nehéz kampányolni az animációs forma mellett sem, hiszen hiába az egyre elképesztőbb magasságokba merészkedő VFX, az animáció még mindig könnyebben ad teret egy fantasy elemekben bővelkedő történetnek. Ezen adaptáció igyekezett hű maradni az eredeti alapanyag egyszerre hátborzongató és szerethető karaktereihez, sötét, de humoros világához. Tudatosan, de néha túlzásba esve használja az animáció adta eszköztárat annak érdekében, hogy minél látványosabb élménnyekkel hagyja a nézőt.

Mégis, míg Sonnenfeld rendezése kultuszt teremetett a halállal könnyed táncot járó famíliával, Conrad Vernon sequelje is nagy eséllyel az enyészeté lesz. Legnagyobb hibája, hogy pont azt az alkotóelemet veszi ki a történetből, ami miatt az működött: ahelyett, hogy gegekre, a helyzetkomikumra és a groteszk, mégis valóságos karakterekre építene, egy izzadtságszagú tanmesét akar a néző szájába tömni. Wednesday kamaszkori identitáskeresését helyezi központba, ami által a sztori váratlanul komoly hangnemre vált, de tulajdonképpen csak ismétli a már első is részben taglalt „különc emberek vs. külvilág” konfliktust. Addamsék itt is szélsőséges tulajdonságokkal felruházott hősök, de sokkal emberibbek és könnyebben tudunk azonosulni velük – ami pont az ellenkezője annak, amiről az Addams-jelenség szól. Persze azért nem lesz családi dráma az Addams család vakációjából, s erről elsősorban az érdektelen popslágerekkel agyontömött filmzene gondoskodik.

Láthatóan igyekszik lavírozni a felnőtteknek szóló humor és az infantilis (és gyakran már-már ízléstelen) animáció között, végül egyik közönségét nem tudja kiszolgálni igazán. A kicsik nagy eséllyel szórakozni fognak rajta, de már másnap el fogják felejteni a kissé akadozó történetű, a Pixar-animációk minőségét hírből sem ismerő filmet, a nagyok azonban várhatnak a sok év után megvalósulni látszó Tim Burton-féle adaptációra, mely a Netflixen debütál sorozatként, szintén Wednesdayt állítva közzéppontba. Ha a sötét humoráról és élőhalott hőseiről ismert rendező nem csinálja meg jól, akkor senki.