A galaxis őrzői trilógia zárófelvonása a Marvel mozis univerzumának eddigi legérzelmesebb epizódját kínálja. James Gunn ambíciózus űrkalandja mindazonáltal nehezen képes összeegyeztetni a korábbiakban megszokott, szerethetően dilettáns humort az identitáskeresés körül forgó traumatikus történet drámai hangvételével.
Az Őrzőknek ezúttal a teljes galaxis megmentése helyett egy személyes fenyegetést jelentő ellenféllel, az Evolúció Mesterével (Chukwudi Iwuji) kell megküzdeniük. A törzsfejlődési folyamatot felgyorsítani igyekvő megalomán tudósnak ugyanis a kísérletei eredményeként megszülető Mordályra (Bradley Cooper) fáj a foga, mivel a beszélő mosómedve tanulmányozása elengedhetetlennek tűnik a tökéletes életforma sikeres kifejlesztéséhez. A galaxis őrzői azonban mindent megtesznek társuk védelme érdekében.
James Gunn filmjei azért unikálisak a komplex Marvel filmes univerzumon belül, mert az általa alkotott trilógia önmagában értelmezhetően képes megfogalmazni és fokozni az önmegvalósítás és elfogadás problémáját. A különböző identitáskérdések társadalmi aktualitása ráadásul a kortárs filmkészítésben is jelentős hangsúllyal bír. Az érzékeny téma jelentőségét Gunn saját bőrén tapasztalhatta, mikor „illetlen” közösségimédia-megnyilvánulásai miatt stúdiója még a forgatás megkezdése előtt menesztette a rendezőt. Bár a sikeres filmes a történtek után hamar leszerződött a rivális DC stúdió irányítására, az események tisztázása után mégis sértettségét félretéve tért vissza megkezdett Marvel-trilógiája lezárására.
Az Űrlord művésznéven tevékenykedő csillagharcos, Peter (Chris Pratt) figuráját középpontba állító első két epizód a gyerekként elrabolt férfi anyai, majd apai kötődéseiből merített érzelmi hátteret a hagyományos családkép újradefiniálása érdekében. Az Őrzők egymáshoz fűződő viszonya azonban alapjaiban változott meg az évek során. Gamora (Zoe Saldana) minden korábbi emlékét elvesztette, ezáltal Peter iránti szerelme, valamint nővérével, Nebulával (Karen Gillan) helyrehozott kapcsolata is semmivé lett. Drax (Dave Bautista) és Mantis (Pom Klementieff) pedig a lassan széthulló csapat céltalan tagjaiként nehezítik a többiek küldetését.
Már az akusztikus Radiohead-aláfestésre komponált, melankolikus nyitójelenet is szemlélteti a dinamika felbomlását, ahogy a kívülálló szereplők sorra vallanak kudarcot a minden szempontból felsőbbrendűnek számító Adam Warlock (Will Poulter) képében közelgő fenyegetéssel szemben. Az Evolúció Mestere által tervezett szuperhős ugyanis az intergalaktikus környezetre adaptált fajelmélet szőke, kékszemű, aranybőrű, kisportolt testű, árja megtestesítőjeként világít rá a szedett-vetett Őrzők tökéletlenségeire. Az ideológiai konfliktus azonban Mordály visszaemlékezésekben felelevenedő eredettörténetén keresztül kerül kifejtésre, melynek epizódjai folyamatosan szakítják meg a megsérült mosómedve életéért küzdő szereplők cselekményszálát.
Az ideálistól eltérő tökéletlenségek, az ezekből fakadó egyediség és emberség értékei kerülnek felszínre a kegyetlen állatkísérleteket taglalása során, melyek Mordály traumáinak forrását magyarázzák. A másság felértékelését és elfogadását hangsúlyozó történet megvalósításmódjával ráadásul a kortárs blockbusterek gyártási stratégiáit is kommentálják. Az univerzális és mediális átjárhatóságra való törekvések ugyanis mostanra olyan szórakoztatóipari történetmasszát eredményeztek, ami az összefüggések megőrzése érdekében rendre kevesebb teret enged az újításnak, a fősodortól való eltéréseknek. Azonban míg a képregényadaptációk hálózatosan kapcsolódó világai egyre nehezebben képesek bárminemű egyediséget felmutatni a különböző produkciókat előrevetítő vagy korábbi alkotásokat nosztalgikusan megidéző narratíváik során, addig A galaxis őrzői széria összetett karakterábrázolásokkal színesíti a megszokott csapatdinamikát, valamint kreatív ötletekkel és designnal teszi egyedivé a szuperprodukcióktól jobbára megszokott, sematikus látványvilágot.
A galaxis őrzői: 3. része mindazonáltal olyan egyetemes kérdésekre igyekszik rávilágítani, melyek kifejtése már meghaladja a rendező ambícióit. A személyes identitáskeresés, az élethez való jog, a humanizmus jelentése, az elfogadás értékrendje, valamint a fajelmélet megkésett cáfolata csupán általánosításokban, főképp a keresztény ikonográfia megjelenítésén keresztül érvényesül, legyen szó Noé bárkájának megidézett motívumáról vagy Michelangelo híres freskójának, az Ádám teremtésének újraalkotásáról. A leegyserűsítő rendezői vízió különösen akkor válik szembetűnővé, amikor hőseink egy „fordított Földre” érkeznek, amit mesterségesen továbbfejlesztett humanoid állatok népesítenek be. A Dr. Moreau szigetét és a Sweet Tooth: Az agancsos fiút idéző figurák genetikai adottságaiktól függetlenül az emberi társadalommal egy az egyben azonos civilizációt hoztak létre, ami az Evolúció Mesterének elméletével ellentétben számos megoldatlan problémával szembesít.
A nyilvánvaló állásfoglalásokra helyezett fókusz már-már szájbarágós túlmagyarázása mellett ráadásul a gyakori hangulatváltások hatásmechanizmusa is csorbítja a film drámaiságát. A már-már filozofikus kérdéskörök gyermeki látásmóddal történő felvetése csupán egy beszűkült gondolatvilágot eredményez, ahogy az izgalmas kalandelemek és a harsány humor is keserű szájízt hagynak maguk után a letargikus emlékképek és veszteségek tükrében. Így A galaxis őrzői: 3. rész hiába emelkedik ki egyedisége miatt a fősodorbeli blockbusterek sorából, James Gunn filmje a hagyományos keresztényi értékek fennkölt, ugyanakkor naiv megerősítésére fecsérli a szatirikus társadalmi állásfoglalás lehetőségét.
