Kevés film képes olyan kifinomultan, emellett egyáltalán nem manipulatívan adagolni a néző számára az érzelmeket, mint az Emlékeink. Összezavar, felkavar és megérint, hogy aztán a végére a főszereplők iránti őszinte empátia miatt reménykedjünk egy irgalmas, boldog befejezésben.

Az Új világrend alkotója által írt, rendezett, vágott és gyártott film, az Emlékeink angol címe frappánsan egyetlen fogalomba tömöríti a cselekmény gerinceként felfogható kontrasztot. A memory ugyanis egyszerre jelent emléket és emlékezetet, utalva ezzel a két központi problémára, amellyel a főszereplők küzdenek – az emlékezésre és a felejtésre.

Sylvia (Jessica Chastain) egy fogyatékkal élőkkel foglalkozó otthonban dolgozik szociális munkásként. Emellett egyedülálló anya, aki már tizenhárom éve józan, mégis nehezére esik szabadulnia alkoholizmusának és a legszörnyűbb traumákkal teli gyerek- és kamaszkorának emlékeitől, melyek egy Saul nevű demenciás, szellemileg egyre leépülő férfival (Peter Sarsgaard) való találkozás hatására elevenednek fel. Amikor Sylvia egy iskolai találkozó ünnepségről hazafele indul, a korábban vele egy asztalnál ülő Saul utána megy és egészen hazáig követi. A férfi egész éjjel ott áll a háza előtt, ami Sylviát láthatóan nyugtalanítja. Amikor reggel végre úgy dönt, hogy szóba áll vele, látja, hogy Saul rendkívül zavart, ezért felhívja ez egyik hozzátartozóját, hogy jöjjön érte, majd megtudja tőle, hogy a férfi demenciás, és nem egyszer került már hasonló helyzetbe. Amikor Sylvia némi habozás után elvállalja, hogy plusz bevétel fejében hétvégenként vigyáz Saulra, a bánat lassacskán mély és erős köteléknek ágyaz meg a két magányos, lelkileg-szellemileg megcsonkított ember között.

Sylvia szomorkás, komoly nő, kissé talán szigorúnak, sőt akár mogorvának is mondható. Személyiségével összhangban van a film komótos ritmusa, mely fokozatosan adagolja az információkat, csak idővel enged közel férkőzni a hősnőhöz néhány részlet gondos kihangsúlyozása révén. A gumiabroncsokat árusító bolt melletti lakrész repedéseivel, töredezett csempéivel és rozoga hűtőjével finoman, apránként jelzi, hogy Sylvia enyhén szólva nincs eleresztve anyagilag; fásultsága, visszahúzódó viselkedése az iskolai találkozón zárkózott természetre enged következtetni. A történet előrehaladtával azonban egyre biztosabban érezzük, hogy a felszín alatt rejtőznek még titkok, melyek felfedése előtt a történet zavarosnak tűnhet. A néző sokszor úgy érezheti magát, mint Anna, Sylvia kiskamasz lánya, aki egy ponton megelégelve anyja titkolózását, a fejéhez vágja, hogy „soha nem mondod el nekem, hogy mi van.”

A film azonban nem állít, csak sejttet. A jól bejáratott pszichologizálás helyett a nézőre bízza a véleményformálást és az ok-okozati láncok összefűzését, amelyeket a következő jelenet mindig felülírhat. A történet így hátulról előrefele építkezik, először mindig valami szokatlannak vagyunk tanúi, és azután kapjuk meg a kulcsot a látottak értelmezéséhez. Sylvia szegénysége átértékelődik, amint kiderül, hogy megszakította anyjával a kapcsolatot, ezért nem hajlandó tőle elfogadni semmilyen segítséget; és amikor fény derül a szörnyűségekre, amelyeken keresztülment gyerekkorában, zárkózottsága, félénksége is rögtön teljesen más értelmet nyer. Visszamenőleg már az sem tűnik furcsának, hogy mindenképpen női szerelővel akarta megnézetni az elromlott hűtőjét. A legnagyobb hatást mégis az a kissé kínos, szekunder szégyenérzetet keltő erotikus jelenet éri el, amely közben nem értjük, hogy mért feszeng ennyire ez a nő. Nem sokkal később minden világossá válik, és Sylvia egész addigi viselkedése teljesen átértékelődik.

Franco filmje végig méltóságteljesen és mértékletesen viszonyul az általa felsorakoztatott meglehetősen súlyos témákhoz, egy percig sem válik patetikussá vagy hiteltelenné. Ez, a dramaturgián kívül a kifogástalan színészi játéknak és a két főszereplő közti szinte tapintható kémiának, valamint a közeli és kistávoli plánok tudatos használatának köszönhető. Az érzelmileg leginkább telített jeleneteknél az operatőr mindig az utóbbit használja, de pl. amikor először hallunk Sylviáról az anonim alkoholista klubos társai köszöntőiben, közeliket látunk, amelyek találnak a jelenet vallomásosságához – komoly, őszinte és meghitt hangulatot teremtenek.

Sylvia és Saul drámája a valódi kapcsolódás, a szeretet és a szerelem ösvényeit járja be ott, ahol azok még nincsenek kitaposva. Az Emlékeink tétje, hogy végül haladhatnak-e valahová ezen az ösvényen vagy útjuk csak bolyongás lesz. Saul tragédiája, hogy egyre inkább képtelen emlékezni, míg Sylvia a traumatikus emlékek terhét cipeli. Saul szellemi leépülése miatt a jelenben válik ugyanolyan kiszolgáltatottá, mint Sylvia gyerekkorában. Családjaik, bár igyekeznek támogatni őket, nem azt a segítséget nyújtják, amire szükségük lenne, így kérdésessé válik, hogy nem inkább rontanak-e a helyzetükön. Amikor vonzalmuk felszínre tör, és úgy döntenek, hogy mindennek ellenére megpróbálják szeretni egymást, a néző szíve a következő kérdéstől szorul össze: tud-e két ennyire sérült ember egymáson segíteni? Lehet ennek jó vége? A kérdésben pedig bár ott az aggodalom, annál erősebb a remény, hiszen ez a két ember – akárcsak a történet többi szereplője, az anonim alkoholisták vagy a szociális központban lakó fogyatékkal élők – mind arról tanúskodnak, hogy annak van a legnagyobb szüksége a gyógyító erejű szeretetre és elfogadásra, akit a legnehezebb szeretni és elfogadni olyannak, amilyen.