Milyen lenne, ha egy másik ember szemével láthatnánk a világot? És ha ebbe az emberbe időközben még bele is szeretnénk? Ja, és mindezt úgy, hogy közben elveszett gyerekekre kell rácsatlakoznunk, ezáltal megtalálva és megmentve őket. Szabó Mátyás első nagyjátékfilmje kisköltségvetésű sci-fiként indul, később viszont szerzőibb köntöst felvéve a racionalitást oly sokszor nélkülöző emberi kapcsolataink vizsgálatába kezd.
Sötét, titokzatos szoba, furcsa, zöld fények, ciklikusan ismétlődő, beazonosíthatatlan hangok, egy huszonéves arcának részletei – és egy szokatlan, múlt századi alkatrészekből összetákolt masina. A Látom, amit látsz valóban úgy indul, mint egy kelet-európai tudományos-fantasztikus kísérlet, a fantasztikumhoz tartozó motívumok pedig végig velünk is maradnak, de a műfaji szárnypróbálgatás mellett a rendezőt inkább az olyan, költői dialektusban megfogalmazott dilemmák mozgatják, mint a férf-nő-dinamika, a traumafeldolgozás vagy az emlékezés szükségessége. A szerzői ecsetvonások műfaji mintázatokkal való keveredése jól áll a filmnek, és a végeredmény bár messze nem tökéletes, ehhez hasonló szerelemábrázolást mozivásznon még nem nagyon láthattunk, magyar alkotótól legalábbis biztosan nem.
A húszas éveiben járó Ábel (Vilmányi Benett) az idős Fellegi professzorral (Lukáts Andor) és Mituk nénivel (Nagy Mari) karöltve egy olyan ,,családi vállalkozást’’ visznek, amely elveszett gyerekeket kutat fel és juttat haza – már akinek van otthona, egy részük ugyanis éppen valamelyik intézetből szökött el. Ábel különleges képesség birtokában van: rá tud csatlakozni ezekre a fiatalokra és képes az ő szemükkel látni. Így, információt szerezve azok aktuális tartózkodási helyéről megtalálásuk már jóval egyszerűbbé válik. A szubjektálásnak elkeresztelt folyamat persze még a Fellegi által összerakott gép igénybevételével se olyan egyszerű: a professzor fia (Lestyán Attila) például hiába is próbálkozik, még csak megközelíteni se tudja Ábel eredményeit.
Fiatal protagonistánk kifogástalan munkavégzése akkor kerül igazán veszélybe, amikor véletlenül rácsatlakozik egy felnőttre, a hobbifotós Verára (Hartai Petra). Az addig tökéletesen teljesítő fiú dekoncentrálttá válik és egyre többet hibázik, mentés helyett pedig inkább a szerelem felé kezd kacsintgatni. A két magányos lélek, Ábel és Vera egymásra találását Szabó Mátyás rendező egy sor kedves bénázással, véletlen egybeeséssel és kínos csenddel tálalja, a két karakter kívülállóságából fakadó bizonytalanság pedig végig izgalmas eszköznek bizonyul. Amikor a Verához való közeledését kéne érvényre juttatni, a ,,szuperhősi’’ pozíciót is betöltő Ábel teljesen tanácstalan, a gyermeki ügyetlenkedések pedig még kellő mennyiségű humorral is szolgálnak. A fiú első ilyen jellegű „udvarlási” kísérletét az sem segíti, hogy a felettesi feladatokat is ellátó nevelőszülei igencsak korlátozzák szabadságában.
Az egyéni kiteljesedést azonban nem csak a merev munkakörülmények, hanem a szürkébe öltöztetett, lelketlen cellára emlékeztető néptelen Budapest sem segíti, amelyben bár néha feltűnik egy-egy magányos alak, azokat kizárólag távolról, arc és személyiség nélkül láthatjuk. A magasra törő néma paneldzsungel, az égen köröző vészjósló varjúsereg és az elhagyatott alagutak városi miliőjétől kissé eltávolodva a vidék se nyújt megnyugtatóbb látványt: a vízpart barátságtalan, de a repcemező sárgája se az igazi, mintha valaki szándékosan hamisította volna meg a színeket. A disztópiák reménytelenségére rímelő világ Ábel és Vera sorsszerű találkozásának köszönhetően azonban mégse emészti fel a két fiatalt.
Ábel saját percepciós lehetőségeiről lemondva egy idő után már nem igazán akar Veráról lecsatlakozni. Most már kizárólag csakis az ő szemével akarja érzékelni a valóságot, vagyis a lány valóságát, ami a fiú számára lassan az egyetlen érvényes valósággá lép elő. Ez az egyszerre önzetlen és radikális egymásba olvadás A homár című Lanthimosz-filmét juttathatja eszünkbe, amelyben többek között szintén az ugyanúgy látás (nem látás) dilemmája merül fel: ott a férfi saját kezűleg vájja ki szemeit, hogy megvakított szerelmének érzékelését saját magán is megtapasztalhassa. Az eggyé válás ennyire végletes megvalósítása a szerelem legmagasabb fokának beteljesülését eredményezi: Ábel hajlandó lemondani saját személyazonosságáról, hiszen arra többé már nincs szüksége, egójának maradéktalan feladásával, illetve annak Verába való átköltöztetésével éri el a régóta vágyott teljességet.
Az egymáshoz való ragaszkodás újszerű bemutatása mellett a film hiányosságai felett sem hunyhatunk szemet: a cselekmény többször is ritmustalan tempót vesz fel, a párbeszédek pedig időnként igencsak mesterkéltnek hatnak, a sorok fölött bábáskodó írók jelenléte ugyanis túlságosan is kitapintható, az életszagúságra való törekvés helyett néha inkább könnyen megfejthető metaforákban gondolkodnak. A film fő irányvonalát adó képesség eredettörténete sem kap semmiféle magyarázatot, bár ez a szuperhősfilmek óriásira duzzadt világmagyarázatai után inkább áldás, mintsem átok.
Szabó Mátyás filmje végül hibái ellenére is egy szerethető alkotás tud maradni. Vilmányi Benett és Hartai Petra is jó választásnak bizonyultak, a közös jeleneteikből áradó feszültség a nézőben még jóval a moziterem elhagyása után is megmarad. Ahhoz az örökös kérdéshez pedig, hogy mi is valójában a szerelem, egy lépéssel talán megint közelebb kerültünk.
