„Azért akarok többet tudni az ön fiáról, mert megölte az enyémet” – hangzik el a tavalyi filmtermés egyik rejtett gyöngyszeme, a Mass előzetesében, és már ez is előrevetíti, hogy nem lesz könnyű végignézni egy iskolai lövöldözésben érintett négy szülő közös gyónását. Mégis megéri látni.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Fran Kranz nevével lenne tele a filmszakma. A negyvenéves amerikai művész ha valamiről ismert, akkor azok inkább a színházi és filmszerepei – leginkább a Ház az erdő mélyén füves arcaként emlékezhet rá a néző –, ám tavaly új vizekre evezett, és rendezőként is kipróbálta magát. Első darabjának rögtön egy rendkívül nehéz, de nem kevésbé izgalmas kihívást választott, amelyet mindössze két hét alatt forgatott le: egy hihetetlenül feszült kamaradrámában eresztett össze két gyászoló házaspárt. A Mass a tavalyi Sundance-en mutatkozott be, fél év alatt több mit 80 jelölést és majdnem negyven díjat gyűjtött elsősorban kisebb, függetlenfilmes fesztiválokon, de a BAFTA-ig is eljutott a híre. Kranz érzékeny rendezői debütálását szinte kivétel nélkül méltatták a szakmabeliek, ám ennek ellenére nem kapott túl nagy publicitást, Magyarországra vagy Romániába el sem jutott.

A Mass története egy színpadon is megállhatná a helyét: a kamaradrámában két gyászoló szülőpár ül össze egy szobában, hogy életük legnehezebb beszélgetésén legyenek túl. Mindannyian érintettek egy iskolai lövöldözésben: az egyikük fia volt az elkövető, aki – mielőtt végzett magával egy tucat másik áldozattal együtt – agyonlőtte a másik házaspár fiát. Bár már évek teltek el a lövöldözés óta, az áldozat családja csak most egyezett bele, hogy szembenézzenek az elkövetőt felnevelő szülőkkel, de talán maguk sem tudják, hogy miért. Feloldozásért? Bocsánatkérésért? Bosszúból?

A szobában négy összetört ember ül, egyazon trauma négy különböző arca, négy nagyon eltérő karakter: ott vannak az áldozat szülei, Jay és Gail. A férfi első látásra a társaság legösszeszedettebb tagja, aki összezuhanó felségét támogatja, és igyekszik érzelmeit kordában tartva racionálisan közelíteni a témához. Gail a ketyegő bomba: az első látásra rendkívül labilis nőtől várja a néző a legtöbb könnyet. Az elkövető részéről ott van Linda, akit láthatóan maga alá gyűrt a tehetetlen bűntudat, de mindent megtenne annak érdekében, hogy bármilyen megnyugvást adjon a másik félnek, mellette pedig ott van meglehetősen karótnyelt Richard, aki megdöbbentően szenvtelenül áll az egész helyzethez, és jelzi is rögtön, hogy nem igazán ér rá túl sokat a gyászoló szülői lelkek foltozgatására. Senki sem tudja igazán, hogy mit várjon a beszélgetéstől, hiába vannak túl több évnyi terápián, és bár az elején még mind a pszichológus által begyakoroltatott sablonok alapján játszanak, borítékolható, hogy borulni fog az a bizonyos bili.

A szereplők közti dinamika szinte percről percre változik, aminek köszönhetően a fenti jellemzés szinte pillanatok alatt semmissé válik. Előbb vagy utóbb mindenkiből kibújik az, amit éppen teljes erővel próbál elnyomni: a labilisnak tűnő az erősnek tetszőt vakarja össze, a racionális lassan elveszik az értelmetlen magyarázatok közt. Nemcsak a két család, hanem a párok közt is egyre inkább kiütköznek az ellentétek, ahogy az is, mennyire másféle házasságokba láthatunk be.

Ezzel együtt rajzolódik ki az Amerikában egyre súlyosabb méreteket öltő probléma, az iskolai mészárlások kérdése. A Mass nem vállalkozik arra, hogy általánosítson, kiből lehet ámokfutó, többször el is hangzik a filmben, hogy sem a végeláthatatlan nyomozás, sem a szülők őszinte vallomása esetén sem lehet teljesen rekonstruálni, mi romolhat el végérvényesen egy tinédzser fejében ahhoz, hogy egy lopott puskával rendezzen tömeges kivégzést az iskolában. Arra viszont igen, hogy bemutassa az érem mindkét oldalát a kevésbé ismert oldallal együtt: mivel kell szembenézniük azoknak a szülőknek, akiknek a gyerekéből tömeggyilkos lesz. Mert az világos, hogy nem két áldozatot látunk, hanem négyet, és nem egy felelősségrevonást, hanem egy gyónást. Az elkövető szülei megvallják azt, amire a másik kettő nem feltétlenül gondolt: ők is gyászolnak, ám az ő gyászuknak a környezet szerint nincs akkora létjogosultsága, mint az áldozat szüleinek. Ez derül ki abból, hogy alig találtak olyan templomot, amely elvállalná egy tömeggyilkos temetését, amit csak szűk körben, valódi búcsúztatás nélkül kellett megejteni.

Érthető módon felmerül a szülői felelősség kérdése (sőt, az áldozat szülei először egyenesen a szülőket hibáztatják), ahogy az is, hogy vajon lehet-e beszélni jó anyáról vagy apáról egy tömeggyilkos esetében, és kívánhatja-e egy gyilkos apja azt, hogy bár sose született volna meg a fia. Ahogy egyre jobban kibomlik a zavart tinédzser tragédiája, úgy alakul át a templom egyik szobájában berendezett csatatér is: míg először az asztal két oldalán, egymással szemben zúdítják rá a másik félre keserűségüket házaspárok, addig a közös trauma kibontásával úgy látják be mindannyian, hogy nincsenek a történetben bűnösök és felelősök, nincs helye a felelősségre vonásnak, csupán a közös gyógyulásnak. És bár az nyilvánvaló, hogy nem lesznek látványos összeborulások, a szívbe markoló végkifejlet mindenféle fellengzősséget nélkülözve mutat rá arra, hogy kellő empátiával megvan az esély a továbblépésre.

Egy ilyen jellegű, szinte kizárólag a karaktereire építő film a színészein áll vagy bukik, Kranz tudta is ezt, amikor olyan remek színészeket kért fel, mint Reed Birney, Ann Dowd, Jason Isaacs vagy Martha Plimpton. Az előbbi kettő már A szolgálólány meséjében is együtt játszott – Dowd félelmetesen jó a gyilkos édesanyjának szerepében –, Isaacs ismét bebizonyítja, hogy ugyan Lucius Malfoyként ismeri a világ, a legizgalmasabb brit színészek egyike, Martha Plimpton időzített bombáját pedig szinte fáj látni, annyira hiteles. És bár nyilvánvalóan ők viszik a filmet a hátukon, remek mellékszereplőt alakít Breeda Wool, aki a templom egyik alkalmazottjaként még humort is visz a rendkívül letaglózó drámába.

A Mass a tavalyi év egyik méltatlanul kevés figyelmet kapott gyöngyszeme, amely hihetetlenül letaglózó erővel beszél egy sajnos túlságosan aktuális problémáról. Négy mélységesen összetört szülő szedegeti össze darabjait egy olyan feldolgozhatatlan trauma után, amelynek folyamatát egészen fájdalmas nézni, mégis fölösleges pátosz nélkül éri el a lélekemelést.