A rendezőpáros bemutatkozó nagyjátékfilmje nem a megszokott szempontból meséli el egy szexuális erőszak traumáit.
A szexuális bántalmazást, erőszakot feldolgozó történetek általában elsősorban a női főszereplő szemszögét érvényesítik. A Legjobb tudomásom szerint természetesen nem szorítja háttérbe azt, de leginkább egy párkapcsolat dinamikáján keresztül meséli el egy ilyen eset szétburjánzó sebeit.
Nóra (Hámori Gabriella) és Dénes (Bodolai Balázs) tehetős fővárosi karrieristák. Évek óta együtt dolgoznak, párkapcsolatuk pedig még régebbre nyúlik vissza. Saját gyerekük nem lehet, viszont belevágnak az örökbefogadási procedúrába: stagnálónak, némileg fásultnak és rutinosnak tűnő viszonyukban komoly fordulatot jelentene a gyerekvállalás. Egy barátokkal töltött enyhén görbe éjszaka után együtt mulatoznak, enyhén spicces állapotukban pedig összevesznek; Nóra leszáll a buszról, elbandukol az éjszakába, pár órával később ziláltan tér haza, ruháit sírva teszi a mosógépbe, nyilvánvaló, hogy mi történhetett.
Ettől fogva a legrealistább lelki ábrázolását láthatjuk egy nemi erőszak feldolgozásának. Nóra sokkos állapotában először szembesülni sem akar traumájával. A visszafogott személyiségű Dénes tehetetlenül érzi magát, az igazságtétel szándéka munkálkodik benne, de Nóra nem akar rendőrségre menni. Végül a férfi unszolására feljelentést tesznek. Nórának újra és újra, prózai módon kell felelevenítenie a jegyzőkönyv kedvéért a rettenetes éjszakát. A szégyen, a bűntudat és a megalázottság egyaránt gyötri. A megrázkódtatás okozta kavargó érzelmek többszörösen visszahatóvá teszik az ügyet: olyan meggondolatlan cselekvésekre készteti őket, amelyek következtében szülői ambíciójuk, karrierjük és kapcsolatuk is kettétörhet.
A film fő fókusza közben mégiscsak az, hogy ez a két ember hogyan kommunikál, pontosabban hogyan nem kommunikál egymással. Nóra elhallgatja az erőszak körülményeit, nem meséli el Dénesnek, hogy pontosan mi is történt. Dénes pedig nem figyel és nem is tud igazán figyelni feleségére – egyrészt mert Nóra sem tudja, hogy éppen mit akar és mit nem, mi jár a fejében, másrészt kételyek gyötrik azzal kapcsolatban, hogy felesége vajon a teljes igazságot mondja-e el arról a éjszakáról. Nincs arra eszközük és támpontuk, miként kell egymáshoz közelíteniük. Érzelmi dermedtségüket követ egyszerre érezhet a nézőt empátiát és frusztrációt. A moziszékben ülve tudni és érezni véljük a helyes lépéseket, könnyen ítéljük el vagy pártfogoljuk a feleket, de közben azzal is tisztába kellene lennünk, hogy ilyen vagy egy ehhez hasonló felkavaró élmények úgyszint kiszámíthatatlanná, bénultá tennék mindannyiunkat.
Mindezek hátterében pedig ott a magyar (kelet-európai) társadalmi valóság: az áldozathibáztató rendőrséggel, a bürokrácia útvesztőivel, az embertelen nagycéges kultúrával, amelyek rettentően megnehezítik, hogy egy ilyen szörnyű élmény birtokában valós külső segítségre leljen bárki is. Bátor stílusválasztás a rendezőpárostól, hogy lassú zoomokkal és fagyos zongorajátékkal enyhe noir-hangulatot teremtettek Dénes köré, aki pont olyan magatehetetlenül bolyong kapcsolatában és életében, ahogy a klasszikus film noirok férfi alakjai, akik akaratlanul is egyre mélyebbre süllyednek a bűn világába.
A Legjobb tudomásom szerint remek elegye a román újhullámos realizmus visszafogottságának és társadalmi realizmus-igényének, illetve a színészi profizmusra alapozó magyar filmdráma hagyományának, amelyet az Egy nap c. film is erőteljesen képviselt. Hámori Gabriella és a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, Bodolai Balázs párosa pedig elhiteti velünk, hogy minden körülmény ellenére lehetséges, hogy visszataláljunk egymáshoz, illetve megbirkózhatunk körülményeink valóságával.
