Polley rendezése fájó példája annak, amikor a szubtextus porrá rombolja a textust. A Women Talking minden nőhöz szólni akar, de sajnos éppen emiatt jut el végül egy steril, személytelen hangnemig.

Az elmúlt évszázad nőmozgalmai – a szüfrazsettektől a 60-as évek nőjogi mozgalmán át a #metoo-mozgalomig – alapvetően rajzolták át a nő képét és helyét a világban. Az emberben (nemtől függetlenül) a fejlődésben való hit rendkívül erős, így az elmúlt évszázadra is ennek megnyugtató tudatában tekintünk vissza. A valóság azonban összetettebb holmi lineárisan felívelő grafikonnál. A férfi és nő közötti egyenlőség (vagy legalábbis az erre való törekvés) korántsem egyértelmű és nem eleve adott a Föld minden pontján. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az emancipáció utáni vágy nem immanens jegye minden nőnek. A Women Talking éppen ezekre a – jelenleg is létező – problémákra és dilemmákra reflektálhatott volna, ha rendezője nem próbálja meg túlzottan univerzálissá tenni történetét, amely egy konkrét, valós eseményen alapszik.

Bolíviában, 2005 és 2009 között, egy mennonita közösségben, az éjszaka leple alatt férfiak egy csoportja nők százait erőszakolta meg. A nőket állatokon használt érzéstelenítővel kábították el és miután vaginális fájdalmakkal, véres fehérneművel ébredtek, a közösség öreg bölcseinek annyit sikerült megállapítaniuk, hogy az áldozatul esett nőknek nagy képzelőereje van. Az anabaptista mennonita közösségek az amishokhoz hasonlóan az egyszerű élet hívei: a világtól elzárva élnek, telefon és internet nélkül, mezőgazdasági teendőkkel kitöltve napjaikat. Ilyen magasfokú elszigeteltség közepette már-már csodával ért fel, hogy az ügy végül kitudódott, az erőszaktevő férfiakat pedig elítélték.

Miriam Toews kanadai írónő ezen megtörtént események alapján írta meg Women Talking című regényét, egy fiktív, kamaradráma-helyzettel egészítve ki az eredeti történetet. Toews regényében a mennonita közösség nőtagjai egy csűrben gyűlnek össze, hogy eldöntsék, miként reagáljanak a történtekre. Bocsássanak meg az elkövetőknek, harcoljanak az igazukért (és jogaikért), vagy hagyják el a kolóniát? Sarah Polley színész-rendező, akinek legutolsó egészestés alkotása a Stories We Tell című, megrendítően személyes dokumentumfilm volt, Toews regényét filmre adaptálva rendezte meg a Women Talkingot, ami jelenleg a legjobb film és a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscar-díjért is versenyez.

Polley rendezése a csűr kamaradrámáját rövid flashback-jelenetekkel és a gyűlések közé iktatott szünetekkel hozza mozgásba, a film cselekményét pedig leginkább három karakter köré szervezi. Az idealista és nézőpontokra nyitott Ona (Rooney Mara) erőszaktevője gyermekével terhes, Salome (Claire Foy) gyermekeit féltve a férfiak megbüntetése mellett áll ki, az abuzív házasságban élő Mariche (Jessie Buckley) épp ellenkezőleg, a csendes megbocsátást látja járható útnak. Lumet klasszikusához, a Tizenkét dühös emberhez hasonlóan, Polley filmjében elvek és álláspontok tömege feszül egymásnak és a csoportdinamika szépen megmutatja azt, miként egyensúlyoznak a nők a különböző opciók között.

A Women Talking ott hibázik, hogy történetét céltudatosan elemeli a konkrét, valós eseményektől. Az idei díjszezon interjúi alatt Polley maga is beismeri, hogy filmjét univerzálisabb jellegűnek szánta. A filmből nem derül ki, hogy hol és mikor játszódik a történet, sem az, hogy a mennonita közösségről van szó. Annyit azért tudunk, hogy egy szélsőségesen konzervatív, vallásos közösséget látunk, de a nézőközönség nagyrésze feltételezhetően meglepődne azon, ha kiderülne számára, hogy a cselekményt 2009-es események inspirálták. Megjegyzendő, hogy nem egyszerű feladat jelezni a cselekmény idejét egy radikálisan anakronisztikus közösségben, ahová a 21. század szándékosan nem érkezett el. A Women Talking „aszketizmusa” viszont olyan erős, hogy éppen a történet éle vesztődik el általa. Polley úgy áll ki a női egyenjogúság és a női test védelme mellett, hogy közben nem érteti meg nézőjével: ezek a traumák napjainkban, most történnek és pontosan ezért fontos most is olyan nőügyekkel foglalkozni, amelyek (tévesen) már megoldottnak látszanak. Ennek hangsúlyozása nélkül a film súlytalan manifesztumnak tűnik, amely elhivatottan minden nőhöz szeretne szólni. A női karakterek szócsövekké válnak, akik egyedi hangjukat veszítik el azáltal, hogy minden nőt „kell” reprezentálniuk. És ha már reprezentáció, a történet egy transz karaktert is címkeszerűen beemel, bár nehezen érthető, hogy transzneműsége miatt miért nem éri retorzió egy ilyen konzervatív közösségben. 

Az elvonatkoztató, általánosító hangnemet a film költői narrációja csak tovább erősíti. Kislány narrátorunk a „nő mint áldozat” tézisét fogalmazza meg és megszólalásai inkább duplázzák, semmint árnyalják meglévő információnkat. Kiváltképp erőltetett, hogy a narráció magát a filmképet is interpretálja – holott ez a néző feladata lenne. Az operatőr, Luc Montpellier, a flashback-jelenetek alatt gyakran felülnézetből, az ágyukban fekve mutatja meg a nőket, teret engedve különböző értelmezéseknek. Vajon a testét kívülről látó áldozat perspektívája ez? Esetleg az isteni tekinteté? Az értelmezés szabadságától éppen a narráció foszt meg minket, elmagyarázva azt, hogy mit is jelentenek ezek a képek.

A kiemelt példa ellenére a vizuális világ alapvetően visszahúzódó, Montpellier mértéktartó minimalizmusa kifejezetten szimpatikus, hiszen láthatóan azonosul az „egyszerű életet” propagáló közösség szemléletmódjával. A film aszkézise viszont a színhasználat terén káros túlzásokba esik. Polley filmjéből erőszakosan ki vannak szívva a színek, a tompa szürke árnyalatok használata lényegében megakadályozza azt, hogy a film színhasználata révén meséljen.

A Women Talking szereplőgárdája becsülettel próbálja kiellensúlyozni a film hibáit. Nem csak a Mara-Foy-Buckley trió kiemelendő, hanem az egyetlen férfi karaktert alakító Ben Whishaw és az acéltekintetű Frances McDormand is, aki átütő jelenléttel uralja jeleneteit. Polley fontos üzenettel és határozott koncepcióval rendezte meg a Women Talkingot, ez kétségtelen. Fájó, hogy a film mégsem működik. Rendezése szemléletes példája annak, amikor a szubtextusra annyira erőltetett fókusz hárul, hogy a textus – a maga egyediségével együtt – porrá morzsolódik. Ugyanígy, az elvekbe, mozgalmakba vagy törvényekbe absztrahált nőügyekről sem szabad elfelednünk azt, hogy azok nem absztrakt fogalmakkal, hanem konkrét női sorsokkal dolgoznak.