Mennyire határozzák meg tetteidet és mondataidat az előítéleteid? Tudsz a téged ért hatások, élettapasztalatok, a saját érzelmeid ellenében ténylegesen objektív döntéseket hozni? Egy közösségben irányító, végrehajtó, vagy inkább lázadó szerepben szoktál működni? A Tizenkét dühös ember többek közt ezeket vizsgálja: egy heterogén csoport feszült demokráciája, ahol a leghalkabb tag véleménye is pontosan annyit ér, mint a leghangosabbé.

A filmtörténet rendíthetetlen mérföldköve Sidney Lumet játékfilmje. De vajon miért? A történet egyetlen mondatban összefoglalható: egy 12 tagú esküdtszék megbeszéléséről szól, amelynek egyhangú döntést kell hoznia egy gyilkossági ügyben. A fő téma tehát jogi, szinte már tévéfilmes alapanyag. A mozgókép fekete-fehér és csak férfiak szerepelnek benne. Ráadásul 1957-es és amerikai. Ráadásul szinte csak beszélnek benne! Akkor mégis mitől lehet ilyen rendíthetetlen? Mitől lehet érdekes még 2020-ban is?

A Tizenkét dühös ember nagyon sokféle módon „olvasható”. Tekinthető egyszerű nyomozós kamaradrámának. Vagy éppen az ítélkezés és a józan ész bírálatának. Vagy éppen a demokrácia kritikájának vagy tanmeséjének. Emellett felvonultatja az Egyesült Államok heterogén társadalmát, sokszínű tablóként csupán megmutatva azt. Egyvalami azonban habarcsként tartja össze ezeket az olvasatokat: a különböző rasszokkal, a nálam idősebb/fiatalabb generációkkal, vagy éppen a bevándorlókkal szembeni előítéletesség. „He is one of them. Of course he can’t be trusted.” – tárgyiasítja a vádlottat a 10-es esküdt („Közülük való. Persze, hogy nem megbízható.”). Csak úgy röpködnek az „Ilyenek a mai fiatalok!” és a „Ne prédikáljon, nem templomban vagyunk!” típusú kijelentések, amelyek az idősebb, vagy éppen a fiatalabb generációkat ítélik el szimplán a koruk miatt.

Már a film első 15 percéből egyértelművé válik: a tizenkét, látszólag egyenrangú fehér férfiból álló esküdtszék menthetetlenül szubjektív. Tagjai képtelenek önmagukat félretéve, a gyilkossági ügyben objektív módon ítélni. De tud-e valaki nem szubjektív lenni? El tudunk-e vonatkoztatni attól, akik vagyunk? Tisztában vagyunk-e egyáltalán azzal, hogy milyen előítéleteink vannak? Egyáltalán van-e jogunk ítélni? A Tizenkét dühös ember ezt mutatja meg, hogy mennyire nehéz levetkőzni a világgal szembeni ítéleteinket, hogy képtelenség a totális objektivitás, hiszen az ember alaptermészete lehetetleníti azt el. Egyetlen módon emelkedhetünk felül rajtuk: ha a környezetünk hatására belátjuk azokat. Akkor tudunk máshogy (helyesen?) dönteni.

Az előítéletek ilyen indirekt jelentésképzése mellett nagyon izgalmas, ahogy az ad hoc kialakuló csoport dinamikáját ábrázolja a film. A véletlenszerű csoportszerveződésre a valóságban a legjobb példa az iskolai osztály. Gondolj csak bele: egymás számára teljesen ismeretlen embereket zárnak össze egy szabályozott, merev környezetbe, előre (nem a tagok által!) meghatározott közös célok elérése érdekében. Mindenki felveszi a személyiségének leginkább megfelelő álarcot és játssza a szerepét: csendben szemlélődik, vagy folyamatosan fel akarja magára hívni a figyelmet, okoskodik, hisztizik, flegmázik – és még sorolhatnám. Bizonyára találkoztál már ilyen típusokkal. A film csoportja sokban hasonlít ehhez: a különleges filmnyelvi megoldások és a sokszor teátrális színészi játék jóvoltából azonban a valóságnál sokkal hamarabb válik láthatóvá az egyes karakterek valódi arca, ami egyre intenzívebb összecsapásokhoz vezet. Akárcsak egy osztályban, csak ott hosszabb idő után: emberi kapcsolatok szövődése, egyéni érdekek összeütközése a csoportcélokkal, hatalmi harcok, dominancia vagy behódolás. És mindezt igen nagy dózisban kapjuk, egyfajta állandó belső mozgás által: a 12 esküdt esetén sosem lehet tudni, hogy ki kihez fog szólni, hiszen 131 opció áll rendelkezésre. A karakterek megállás nélkül beszélnek és reagálnak, ha mutatja őket a kamera, ha nem: folyamatosan hatással vannak egymásra. A főhősként meghatározható 8. esküdt és lényegében az egész tárgyalási helyzet csak katalizátora a csoportdinamikának, amely az egyik legfontosabb témája ennek a mozgóképnek. A csoport tükröt tart minden tagja elé, aminek az eredménye felbecsülhetetlen: a kisember és a hatalmaskodó még-kisebb-ember minidrámája és -katarzisa.

Mindezt pedig úgy mutatja meg a film, hogy Téged is odahív az asztalhoz: Te vagy a 13. esküdt! A lényegében egyhelyszínes térszervezéssel, a kamera nagyon tudatos, követő-megmutató jelenlétével (elég csak a szobába érkezés 6 és fél perces long shotját kiemelni) és az időbeliség mindent átszövő, megkötő erejével teremtett atmoszférából képtelenség szabadulni. A mozgókép a külvilágban kezdődik és ott is záródik, de a történés 95%-a egy szűk, levegőtlen, barátságtalan szobában zajlik. Senkinek nem jó ott lenni. Ehhez járul hozzá, hogy az év legmelegebb napja van, a ventillátor nem működik és még az ablakot is nehezen lehet kinyitni. Ez a közös alap egyszerre hozza össze az ismeretleneket és húzza be a nézőket. Az ügyes operatőri munkával mindezt még kényelmetlenebbé, nyomasztóbbá teszik: lassú kameramozgások, nagyon szabályos képkivágások, ritmustalan vágások. Különösen összetetté teszi a befogadást, hogy a képeken ritkán szerepel egyetlen esküdt, általában legalább kettő, vagy több szereplő van: a megnyilatkozó és a rá reagáló(k). Viszont szinte mindig egy másik szereplő nézőpontjából látjuk a megszólalókat, mintha mi is ott ülnénk. Ezt a hatást erősítik a hétköznapi zörejek és a small-talkokkal gazdagon megszórt dialógusok is. Nagyon erős kontrasztot teremt ezzel az átlagossággal a szituációból és a szereplők fokozatosan kibontakozó sokszínűségéből származó feszültség, amely a végére olyan szinteken vibrál, ami után még Hitchcock is megnyalná mind a tíz ujját. Az átlagosság behúz, a feszültség foglyul ejt és letaglóz.

A Tizenkét dühös ember kortalan remekmű. Az ember az ősidők óta társas lény, és bár a történelemtudósok előszeretettel szokták ezt az igényt szimpla érdekként definiálni, az elmúlt kétszáz év művészete és társadalomtudománya (különösen a pszichológia) sok-sok egyéb érvet is felsorakoztatott a közösségben való létezés mellett. Ez a mozgókép ezen érvek közül emel ki néhányat, mindezt egy előítéletes-demokratikus-amerikai kontextusba helyezve. Az egyén nincs közösség nélkül, hiszen egyedül nem tudom legyőzni a mamutot. Viszont a közösség sincs egyén nélkül; talán ezt kéne tudatosítani a XXI. századi Európa fiatal demokráciáiban is.