Ha hibái számosak is, a Blokád minden ízében hiánypótló alkotás, hiszen az első magyar nagyjátékfilm, mely a rendszerváltozás hajnalának viharos közéletét panorámázza. Kár, hogy mégsem politikai kordokumentumként működik igazán.

Harminckét esztendővel ezelőtt – ha csak néhány napra is, de – egész Magyarország felbolydult: a taxisblokád néven elhíresült benzináremelés elleni tüntetéssorozat nemcsak a még „csecsemőkorú” Harmadik Magyar Köztársaság első nagyobb, látványosabb belpolitikai krízise volt, de egyúttal a frissen született jogállam, a demokrácia fájdalmas erőpróbája is. Tősér Ádám bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Blokád az 1990 októberében lezajlott események egyéni nézőpontú krónikájának tekinthető, hiszen a válságot a rendszerváltozás utáni első szabadon választott miniszterelnök, Antall József személyes drámájával kapcsolja össze. A kormányfőt épp nyirokrákkal műtötték, és a kórházban lábadozott, amikor a benzinárak egekbe emelése miatt feldühödött taxisok polgári engedetlenséghez folyamodtak. A kontroll hamar kicsúszott a regnáló kormány kezéből, a helyzetet pedig csak tetézte, hogy a társadalom egy része nyíltan a tüntetők mellett tette le a garast, s Göncz Árpád köztársasági elnök, Antall régi bajtársa is gesztusértékű nyilatkozatokkal jelezte a taxisok iránt érzett szimpátiáját. Az államfő annak ellenére tett keresztbe a magára maradt, s szemmel láthatóan tétova kormánynak, hogy régi, bizalmas kapcsolat fűzte a miniszterelnökhöz, mely 1956-ba, a forradalom egyszerre mámorító és koromsötét napjaiba nyúlt vissza.

Tősér két, egymással eleven dialógust folytató cselekményszálon futtatja filmjét: az első az ötvenes évekbe repít vissza, amikor zöldfülű Antall (ifj. Vidnyánszky Attila) még a tanári szamárlétra fokait tapossa. A katedrára lépve hamar kivívja maga ellen a rendszer haragját, polgári attitűdje miatt reakciósnak bélyegzik, majd a forradalom ügyének szenvedélyes támogatójaként önmagát szolgáltatja ki a kommunisták bosszújának. A másik szál a taxisblokád történéseit panorámázza – a kórházi ágyhoz kötött, rákbeteg Antall (Seress Zoltán) bölcs, higgadt vezetőként kutatja a megoldást, közben pedig számvetést készít addigi életéről, sőt Göncz Árpáddal (Gáspár Tibor) való kvázi-baráti kapcsolata is felülvizsgálatra szorul.

Köbli Norbert forgatókönyvíró előnytelen helyzetből indult, hiszen az alapanyag – a taxisblokád – nem éppen filmszerű, nehezen dramatizálható, és főként: nem lehet zökkenőmentesen összecsiszolni a szakember alapvetően hollywoodiánus elbeszélésmódjával. Köbli ezért a fikció és a történelmi tények egybeoldásával igyekszik kerekebbre formálni a történetet: noha a Blokád azt sugallja, hogy a szovjetek bosszúból zárták el az olajat – mivel Antall előzőleg a Varsói Szerződés megszüntetésének javaslatával állt Gorbacsov elé –, a valóságban nem ez történt. (1990 második felében ráadásul nemcsak Magyarországon, hanem Csehszlovákiában és Lengyelországban is akadozott az olajszállítás.) A jelenlegi energiaválság tükrében kifejezetten pikáns Köbli ötlete, melynek örvén a szovjet (orosz) felelősséget domborítja ki a válság kirobbanásának felvázolásakor, de a filmben akad más mozzanat is, mely alkalmasint megbukna a történelmi hitelesség tesztjén. Merő legenda például, hogy ’56-ban az ifjú Antall és Göncz együtt fogalmaztak volna meg egy memorandumot, amit aztán az ENSZ-hez akartak eljuttatni. Mindez persze könnyűszerrel megbocsátható volna, az azonban óriási hiányossága a darabnak, hogy az 1990. októberi válság illusztrálásához egyetlenegy korabeli híradórészletet, tévétudósítást sem reciklál. Tősérék ehelyett archívnak tetsző felvételekkel operálnak, melyek olykor tényleg működőképesek, máskor viszont egy balul elsült mockumentary érzetét keltik a nézőben.

Ezt leszámítva azonban az alkotók meglehetős tárgyhűséggel rekonstruálják a harminckét évvel ezelőtti történéseket. Tételszerűen mondják fel a történelemleckét, s még olyan mulatságos, a kollektív emlékezetbe mélyen beivódott kulcsmozzanatokról sem feledkeznek meg, mint – a rossz nyelvek szerint erősen illuminált – Horváth Balázs belügyminiszter hadonászása-integetése a parlament ablakában. Az ötvenes években játszódó cselekményszál – középpontjában az ifjú, idealista és hajlíthatatlan gerincű Antallal – mégis jóval elevenebb, színesebb és mozgalmasabb. Sokat ígérő például a majdani miniszterelnök és középiskolai tanítványai kapcsolatának ábrázolása – Köbli számára e tekintetben a Holt költők társasága jelentette az inspirációs forrást –, nagy kár azonban, hogy e jelenetek többsége hanyagul megkomponált és kifejtetlen, így aztán nem képesek mélyebben megérinteni a befogadót. Ezzel el is jutottunk a Blokád legsúlyosabb hibájához: Tősér munkája dramaturgilag nem kellőképp centrírozott, a tempó töredezett, a film pedig túlságosan rövid ahhoz képest, hogy a történelmi félmúlt két jelentőségteljes fordulópontjáról is madártávlati képet akar rajzolni.

A Blokád politikai kordokumentumként ugyan nem vizsgázik jelesre, de ha úgy tekintünk rá, mint Antall József mozgóképes emlékművére, Tősér opusza sokkal kedvezőbb benyomást tesz ránk. Az egykori miniszterelnököt még a gyógyíthatatlan betegséggel vívott harc közepette is rendíthetetlen küldetéstudat vezérelte. Szolgálni akart – és szolgált – egészen a haláláig, emberi és politikai nagysága pedig még akkor is megkérdőjelezhetetlen, ha a legszerencsétlenebb pillanatban kapott lehetőséget rá, hogy visszavezesse Magyarországot a történelem főutcájára – sugallja Köbli és Tősér. A Blokád épp ebből a szempontból hiánypótló, hiszen hozzájárulhat ahhoz, hogy az utóbbi években, évtizedekben afféle politikai páriává vált egykori kormányfő – akit a jobboldalon is sikk lett élesen bírálni – megítélése érdemben változzék.

A forgatókönyvíró ugyanakkor bakot lő az Antall ellenpontjaként felmutatott köztársasági elnök, Göncz Árpád karakterizálásakor. Tény, hogy az államfő – aki hivatalának elfoglalását követően is hű maradt pártjához, az SZDSZ-hez – a kelleténél többször konfrontálódott az Antall-kormánnyal és magával a miniszterelnökkel is, a Blokádban azonban torz lelkű intrikusként jelenik meg: túlmozgásos, ingerült, súlyos apakomplexus terheli, a népszerűség oltárán pedig bármikor kész feláldozni az elveit. Önmagában még üdvözlendő is volna, hogy az alkotók újragondolásra érdemesnek tartják a jóságos, bölcs „Árpi bácsi” imágóját, céljuk érdekében azonban kifejezetten bumfordi – és végeredményben a film hitelességét, politikai-eszmei értelemben vett pártatlanságát is romboló – megoldással élnek.

Egyetlen fronton tényleg támadhatatlan a Blokád, ez pedig a színészi játék. Seress Zoltán – bár fizimiskája egyáltalán nem hasonlít Antalléra – brillírozik a válságidőszakban is nyugodt, áldozatkész, példás önfegyelmet tanúsító miniszterelnök szerepében, de ifj. Vidnyánszky Attila, Gáspár Tibor és az Antall körül tornyosuló éceszgébereket, kormánytagokat megformáló művészek is átlagon felüli munkát végeznek. Nehéz ugyanakkor összességében beszélni Tősér első rendezéséről. A Blokád voltaképpen félsiker: nem árnyalja a taxisblokádról szerzett eddigi ismereteinket, s nem vállalkozik annak hiteles, aprólékos bemutatására sem, miként kezdtek el repedezni a rendszerváltás-kori romantika rózsaszín fátylai 1990 végén. Másrészt viszont magával ragadó portrét láthatunk a Harmadik Magyar Köztársaság első és utolsó államférfijáról – és ez máris sokkal több, mint amivel a honi történelmi filmek eddig kecsegtettek bennünket.