[Négykezes 1/2] Ridley Scott mára csupán politikai intrikák és csatározások szemléltetéseként nosztalgiázik az egykori hősök távoli dicsőségén, a Gladiátor II. mégsem kevésbé nagyszabású, mint előzménye, melynek tanulságai az önreflexív folytatásban visszhangoznak.
Távol az örökkévalóságtól – Ridley Scott: Gladiator II. / Gladiátor II.
[Négykezes 2/2] Megérte huszonnégy évet várni az ezredforduló egyik legszórakoztatóbb amerikai blockbusterének folytatására? Sajnos a legkevésbé sem: Ridley Scott hanyag gondnokként pazarolta el önnön kultfilmje bámulatos örökségét.
A hadvezérből lett gladiátor, Maximus halála után ezúttal törvénytelen fián, az egykori Marcus Aurelius császár unokáján, Luciuson (Paul Mescal) a sor, hogy beteljesítse nagyapja álmát (amiért apja is küzdött) és felszabadítsa Rómát a zsarnokság alól. Az egykori lelkes kisfiú harcedzett férfivá érett, aki ugyanakkor teljesen elveszítette tettrekészségét száműzetése alatt. A kiábrándult trónörökös csupán békére vágyik, mígnem a hódító tábornok, Marcus Acacius (Pedro Pascal) ellen vívott vesztes ütközetet követően rabszolgasorba kerül, majd gladiátorként kénytelen visszatérni Rómába, ahol mestere, Macrinus (Denzel Washington) fondorlatainak eszközévé válik az uralkodó ikercsászárok – a Romulusz és Rémusz megidézésén keresztül a mindenkori birodalom kezdetektől való esszenciális romlottságát és mértéktelenségét hangsúlyozó Geta (Joseph Quinn) és Caracalla (Fred Hechinger) – ellen vívott ambíciózus ármánykodások során.
Az eredeti film óta eltelt évtizedek a szereplők megítélésén és a történet alakulásán is nyomot hagytak: míg a Gladiátor az olyan klasszikus hőseposzokat hozta vissza a divatba a 2000-es évek folyamán, mint a Trója, a Nagy Sándor, a hódító, az Artúr király, vagy a 300, addig a második rész a magasságos tettek epikus dicsőítése helyett már a változatos közegekben ábrázolt, polarizált világnézeteket hangsúlyozó kortárs politikai allegóriák – Polgárháború, Konklávé, Wicked, vagy a szintén a Római Birodalom metaforáját használó Megalopolisz – sorát gyarapítja. Ridley Scott már nem diktálja, csak követi az aktuális trendet, a korábbi pátoszos hangvételt játékos cinizmusra cseréli. Hiszen a Gladiátor II. saját előzménye mellett elsősorban az elemeiben konkrétan is megidézett 1960-as Spartacus korabeli – kommunistaüldözéssel és paranoiával teli – közéleti állapotokra reflektáló, ideologizáló hangneméből merít, a kortárs széthúzó, múltba temetkező társadalmi helyzetre vonatkoztatva állításait.
Így a Colosseum arénája ezúttal már nem csak a közönségnek cirkuszt biztosító kíméletlen szórakoztatóipar hasonlataként jelenik meg, hanem valódi politikai színhellyé is válik, ahol a küzdelmek alakításával könnyedén befolyásolható közvélemény egyenesen a zsarnok császárok páholya felé harsoghatja véleményét a lelátókról. Az amfiteátrum metaforikus tere tehát különféle karaktergyilkosságokat leplező tényleges vérengzések színpadává válik, miközben a cselekmény remek arányérzékkel adagolja a sokszínű és változatos csatajelenetek akcióit a rinocérosz elleni küzdelmektől a tengeri ütközetekig a háttérben zajló összeesküvések részletezésével, melyek során a számító Macrinus ügyeskedő ráhatásának köszönhetően lassan magához ragadja a hatalmat a politikai elit tevékenysége felett, míg Lucius idővel – az első rész örökségét magán viselő filmhez hasonlóan – kénytelen felvállalni származását.
A főhős számára a gyakran hangoztatott „római álom” elképzelése már nem nagyapja ideáját jelenti a demokratikus köztársaságról, csupán egy olyan birodalom illúzióját, ami nem kecsegtet megváltással vagy dicső halállal, így küzdeni sem érdemes érte. A tapasztalatok alapján az állandósult, korrupt káosz közege minden magasztos célért történt önfeláldozás ellenére folyamatosan biztosítja az újabb lehetőségeket a korábbi status quo fenntartására, az elnyomás örök visszatérésére, miként az áthallásosan megidézett „amerikai álom” víziója is egyre inkább szertefoszlani látszik az Egyesült Államokban. Ennek megfelelően az öntagadásban élő főhőst már nem hatják meg az atyai eszmék, Paul Mescal alakításában a magabiztos férfias kiállás helyett a belső elfojtások és a generációs kiábrándultság tükröződik. A szemléletmódváltás különösen látványos a gladiátormérkőzések során, hiszen a korábbiakkal ellentétben a túlélés titka már nem a sorstársakkal való összedolgozás: ezúttal mindenki önmagáért és mentora elképzeléseiért küzd.
Maximus szentimentális életfelfogása és erős igazságérzete kizárólag Marcus Acacius tábornokban él tovább, aki nemcsak a volt katonához hasonlóan szintén a légiók parancsnoka, ráadásul Maximus egykori szeretőjének, Lucillának (Connie Nielsen) az új férje, hanem még a korábbi karakter esszenciáját és erkölcsi tartását is képviseli, így tényleges apafiguraként tűnik fel a követendő szerepmodell ellen kegyetlenséggel és öncélú bosszúval lázadó Lucius előtt. Kettejük összecsapásában képletesen a folytatás saját első részéhez való ellentmondásos viszonya fogalmazódik újra, az a düh és elvakult agresszió, ami az előzményt okolja a jelen konfliktusaiért, a megoldás érdekében mégis a korábban bevált módszereket kénytelen feleleveníteni és ismételten alkalmazni. Így a Gladiátor II. más perspektívából újramesélt narratívája végül ugyanazon következtetésekre fut ki, mint előzménye, az eseményeket övező hangulatváltásnak köszönhetően azonban másodszorra már közel sem hat olyan katartikusnak.
A magába forduló, kevésbé moralizáló főszereplő visszafogott fellépésével közel sem olyan egyszerű azonosulni, mint apja bátorságával és erényességével. Az „Erő és erény” jelmondat mostanra csak az első felére degradálódott, miközben az ármánykodásokat és a vérengzéseket felváltva prezentáló epizodikus struktúrában kevés idő marad az emberi momentumok és a karakterközeli pillanatok kibontakozására. Ennek hatására a szereplők jelentős része sokkal inkább érződik különféle eszméket képviselő modellnek, mintsem valódi jellemvonásokkal és személyiségjegyekkel rendelkező egyéniségnek. A tetőpontokként szolgáló leleplezések és fordulatok jelenetei ráadásul gyakran elsietettnek érződnek a többször teljesen új cselekményszálakat bevezető, majd azokat hirtelen rövidre záró, fókuszálatlan történetvezetés miatt, ami a fő konfliktusok – a mindenkori hatalom szerveződésének kritikus bemutatása, illetve a múlt örökségével szembeni ellentmondások – tükrében szinte feleslegessé és didaktikussá teszi a film utolsó felvonását.
A dramaturgiai hiányosságok, az esetenként felületes karakterábrázolás és az időnként kifejezetten művinek ható animáció ellenére ugyanakkor a Gladiátor II. méltó folytatása nagysikerű előzményének, még ha nem is erősíti visszhangját az örökkévalóságban. Ridley Scott epikus politikai allegóriát bemutató és folytatás mivoltára önreflexív gesztusokkal reagáló alkotása olyan intellektuális blockbuster, ami garantálja az épített díszletek, a lenyűgöző kosztümök, a klasszikus eposzokat idéző vizualitás és a nagyszabású elképzelések között könnyen az élménybe feledkező néző ugyan nem hiánytalan, de emlékezetes szórakozását. 7/10
