Nem tudom, nemzedéktársaim hogy vannak vele, de én kifejezetten szeretem azokat az életrajzi mozikat, amelyek időszámításunk előtt játszódnak, amikor a férfiak is szoknyát hordtak, férfiakat öltek és öleltek, sőt, még festették is magukat.
Ezért nagyon örültem, amikor a város utcáin megláttam az Alexander plakátjait, úgy gondoltam, a papás-mamás-télapós (Polár Expressz) és mézes-mázas (Bridget Jones) filmáradat után amolyan megváltás lesz ez az opus, amelyről tudtam, hogy a Trója utáni időbe ugrunk vele egy nagyot, a mítoszok korából a dokumentált történelem korába, amikor egy hős Akhilleuszénál sokkal nagyobb vállalkozásba vág. Abban bíztam, hogy kapok egy történelmi tablót, tabut-döntögető homoerotikus szósszal. De nem ez történt. Oliver Stone megmutatta, hogyan lehet egy nagyszerű alapanyagból egy félelmetesen érdektelen és unalmas filmet készíteni, egy több mint háromórásat. Colin Farrell rajongójaként nagyon akartam szeretni a filmet, szépet, jót akartam írni róla, de nem megy.
A filmbeli történet: belekukkantunk a kis Nagy Sándor gyermekkorába, megismerjük szépséges és romlott anyját, ellenszenves apját, látjuk, amint szülei között őrlődik, magyarán látjuk, amint vágyik apja elismerésére, anyja szeretetére, és azt is, amint ellenük fordul, valahányszor a mama és a papa kígyót dobálnak egymásra. Megismerjük későbbi szerelmét, a szívszaggatóan rideg környezetet, amiben férfivá serdült (ha nevezhetjük egyáltalán férfinak, mert viselkedése gyakran inkább nőies). És ezek után lőn dráma: kitagadás, királygyilkosság, koronázás, hatalmas csaták, ostromok, hullahegyek, kincshegyek, világhódítás, egzotikus kultúrák, gyönyörű hercegnők. Ja, és árulás. Izgalmasan hangzik, ugye? Pedig a filmben nem az.
S hogy miért? A forgatókönyvírók képtelenek igazi drámai feszültséget teremteni, ami nélkül természetesen a harci jelenetek is csak nyersen véres látványosságukkal sokkolnak, s így az egyik állandó mellékszál, a biszexualitás ábrázolásának témája marad a film legnagyobb újdonsága. Továbbá: a cselekményszövés lassú és következetlen, a szájbarágás és a giccs irányába megbicsakló Oliver Stone hatalmasakat ugrik pont a leglényegesebb részeknél, kihagyja a ziccereket, háttérbe szorít lényeges elemeket csak azért, hogy elidőzzön az uralkodó szerelmi kapcsolatain, és így nem csoda, hogy elfelejti: Nagy Sándor volt az, aki hódításaival kikövezte a görög kultúra elterjedésének útját, és elhárított számos akadályt, amellyel megelőlegezte a majdani Római Birodalom könnyű terjeszkedését.
Egyszóval ne várjunk hollywoodi szuperprodukciót. Persze ott van a zseniálisan levezényelt gaugamélai ütközet, vagy akár az indiai csata, jelen vannak a szokásos filmes sablonok, ami érthető lehet azok számára is, akik Görögországból legfeljebb a Metaxát ismerik.
Zárásként kijelenthetjük: a koncepciótlan forgatókönyv szétfolyó rendezéssel párosult, s ami a legelszomorítóbb, hogy ezáltal nem Sándort láttuk, hanem Sanyit, a homoszexuálist.
