Havas Jon talpig mellkasban és bőrben – ugrott be a bemutató előtti napokban. A trailer alapján úgy nézett ki, a film a 300 és a Dante Poklának keveréke lesz, kiadósan leöntve a Gladiátorral. Ridley Scott annak idején új életet lehelt a sword and sandal műfajába, amiből 2014-ben Hollywood rögtön hármat is a közönségre ereszt. A felismerhetetlenné szabott Herkulesés az agyonstilizált 300-folytatás közt Paul W. S. Anderson wannabe-látványorgiája érkezik.
500 000 eurót fog kapni filmiparának korszerűsítésére Málta az Európai Uniótól – tette közzé a hírt a szigetország filmbizottsága (Malta Film Commission).
Amikor először hallottam Az éhezők viadala című filmről, egyetlen okból éreztem késztetést a megtekintésére: mert az alaptörténete kísérteties hasonlóságot mutatott Kinji Fukasaku (azóta sajnálatos módon elhunyt) japán rendező Battle Royale című 2000-es kultfilmjével – és távolról, persze, a Menekülő emberrel.
A tévésorozatok 2000-es évekbeli reneszánsza sok elfeledett műfajba lehelt új életet. Ez alól nem kivételek az 50-es, 60-as években reneszánszukat élő ókori filmeposzok sem. Ugyan a műfaj egyfajta demitizálás útján a 90-es évek végétől (Gladiátor, Trója, Arthur király, Nagy Sándor, a hódító) folyamatosan próbálta visszahódítania a silver screen-t, igazi műfaji megújításra csak a tévésorozatokban volt képes.
A Ben-Hur (1959) Oscar-esője és a Spartacus (1960) sikere után az amerikai szandálfilm műfajának sorsa megpecsételődött, a 60-as években már fogyaszthatatlanul dagályosnak tűntek ezek a giccses eposzok. A Kleopátra (1963) szerény bevétele után az 1965-ös A Római Birodalom bukása (Anthony Mann utolsó filmje) sikertelensége hosszú évtizedekig szakadékba lökte a zsánert. Különös fricskája a filmtörténetnek, hogy a Gladiátor épp ez utóbbi alapján teremtett új reneszánszot az antik-moziknak.
Nem tudom, nemzedéktársaim hogy vannak vele, de én kifejezetten szeretem azokat az életrajzi mozikat, amelyek időszámításunk előtt játszódnak, amikor a férfiak is szoknyát hordtak, férfiakat öltek és öleltek, sőt, még festették is magukat.
Megsaccolni sem lehet, hányan töprengtek (filmkészítők, producerek, stúdióvezetők, kritikusok, laikusok) már azon, hogy mi a titka az amerikai filmek sikereinek. Mi vonz több millió embert a világ minden táján a mozikba, ha meglátják a plakátokon az unalomig ismert tengerentúli filmesek neveit, Mel Gibsontól Julia Robertsen át Steven Spielbergig. A recept összetevőit persze nem nehéz beazonosítani, mint ahogy az egyik kötőanyagot sem, jelesül minden jó alkotás alapját: a pénzt. Az e mögött álló félelmetes rutinériáról, a kikísérletezett és többnyire magas hatásfokkal működő klisékről, szabályszerűségekről illetve az ezeket működtető „mesteremberekről” már kevesebb szó esik. Most épp egy ilyen ízig-vérig mesterembert kívánunk bemutatni, aki alig két éve tért vissza az „élvonalba”.
„Lényem minden része elváltozik, és ezáltal a világ valamilyen részévé átformálódik, ez ismét a világ egy másik részévé változik, s így tovább a végtelenségig." – Marcus Aurelius