Andrew Haigh író-rendező a románc és fantasy műfaját is arra használja Mind idegenek vagyunk (All of Us Strangers) című filmjében, hogy a drámai jelleget erősítve különböző megvilágításokban és hangsúlyosan tálalja: a halál relatív, a magány állandó és megkerülhetetlen.
A Jamada Taicsi (Taichi Yamada) Idegenek című regényéből ihletett alkotás, bár érzékeny témákat dolgoz fel – magány mint létállapot, gyász, homoszexualitás – nem hajlandó köntörfalazni. Ez már az első negyedórában, a két főszereplő bemutatásából is meglátszik. Adam (Andrew Scott) forgatókönyvíró, akit nem akar homlokon csókolni a múzsa, emeleti apartmanablakából nézi Londont, hűtőjében félig elfogyasztott, házhoz szállított ételek. Komplementer kék-narancssárga megvilágításban látjuk általában a férfit (és környezetét), aki úgy tűnik, nem kommunikál senkivel, minden szempontból csendes életének néha a tévé szolgál háttérzajként. Egyetlen szomszédja az újonnan épített lakóházban a fiatal és szomorú tekintetű Harry (Paul Mescal), aki ittasan bekopogtat hozzá, panaszkodik a hely elszigetelt némaságáról, és felajánlja magát neki, az elutasítás után pedig visszaliftezik a saját emeletére, tovább fogyasztva az üveg tartalmát.
A továbbiakban a néző korrekten porciózva nyer betekintést a két végtelenül magányos ember egymásra találásába. Mindeközben Adam küszködik az írással, feltehetően azért is, mert harminc éve halott szüleiről mesélne. Visszalátogat gyermekkori otthonához ihletben reménykedve, majd nem sokkal később, amikor egyedül áll egy mező közepén, és a meleg fényű naplemente hideg árnyalatokba vált, egy férfi int neki, magával hívja – hamarosan kiderül, hogy aki a néző számára eddig ismeretlen volt, az Adam édesapja (Jamie Bell). Visszavezeti fiát a házba, ahol már édesanyja (Claire Foy) is várja. A házaspár nem öregedett a tragédia óta, fiatalabbak is fiuknál. Az est folyamán a család nosztalgiázik, a szülők érdeklődnek rég látott fiúk életéről, a búcsú közben megkérik, nézzen be még később. Annak ellenére, hogy anya, apa, gyermek mind tudatában vannak, hogy a szülők évtizedek óta halottak, egyikük sincs sokkolva: sodródnak az árral, elfogadják ez a fajta realitást, próbálják kihasználni az adott lehetőséget, igazán látni, megismerni egymást.
A negyvenes éveiben járó férfi nyíltan és őszintén beszél szüleivel és Harryvel is, mint aki nem fél az esetleges konfliktusoktól, megvetéstől vagy kitárulkozástól, mint aki válaszokat akar türelmes és finomkodó puhatolózások helyett. Ezek a jelenetek éppen annyira meghatók, hogy ne csapjanak át érzelgős sziruposságba, épp csak felvillantsák, mennyi könnyet fojt hosszú évek alatt magába, aki magányos. Adam mer konfrontálódni anyjával és apjával (az előbbinek coming-outol, ami enyhén szólva nem arat nagy sikert, az utóbbit kérdőre vonja, miért nem nyitott be a szobájába, amikor hallotta, hogy iskola után sír), az éppen formálódó kapcsolatában kendőzetlenül beszél érzéseiről, múltjáról, családi hátteréről, ahogy partnere is. Kettejük kapcsolatát a tipikus, hollywoodi, nagy, romantikus gesztusoktól mentes gyengéd odafigyelés, bizalom és érett nyíltság jellemzi. Éppen ezért mesteri munka a színészek részéről, hogy mégis képesek éreztetni valamiféle lappangó, akaratlan, mégis nyilvánvaló távolságot a két karakter között.
A szereposztás már azzal nyert, amikor egy ilyen hangulatú és tematikájú filmre Andrew Scottot és Paul Mescalt castingolták. Scott már a kilencvenes évek elejétől-közepétől játszik színpadon, látható televízióban és vásznon, a popkultúrába viszont az 1917 és a több szálon is Phoebe Waller-Bridge-féle Fleabag emelte be (a sorozatban nyújtott alakításáért több díjra jelölték, 2019-ben Critics' Choice Television Awardot vihetett haza legjobb mellékszereplőként). Mescal a Normális emberekkel robbant be a köztudatba, azóta is felfelé ível a karrierje: a Volt egyszer egy nyárban nyújtott alakításáért 2023-ban a BAFTA és az Oscar listáján is a legjobb férfi főszereplő várományosai között szerepelt. A blockbusterektől tartózkodó színész a The New York Timesnak két évvel ezelőtt adott interjújában azt mondta, „megtört és érzelmileg összetett” karakterek bőrébe szeretne bújni a továbbiakban – és ezt a Mind idegenek vagyunkkal újfent meg is tette.
Harry is magányos, akárcsak Scott karaktere, és vágyik a szeretetre, dolgozik a közte és Adam közti viszonyon (gondoskodik a férfiról, amikor lázas, saját lelki terhei mellett próbál támasz lenni a másik félnek), viszont a történet során láthatjuk, hogy minden erőfeszítés ellenére marad valami kimondatlan, kimondhatatlan, valami gátló tényező. A film olykor feszült hangulatáért nemcsak a két férfi játéka, szerepe felelős, a zene és Adam családjának jelenléte is hozzád a csend és magány melankolikus nyugalmának felkavarásához. Az Emilie Levienaise-Farrouch által komponált dallamok bágyadt harmóniából váltanak feszült tónusokra, a kellemes hangzást néha komor, borús hatásokkal keverve.
Adam családja annak ellenére, hogy múltba révedő otthonérzetet nyújt a nehézségek, különbségek és harmincévnyi lemaradás ellenére, kérdéseket ébreszt a nézőben. Ez az érintettek által természetesnek vélt jelenség miért most történik? Csak álom volna az egész, egy „mi-lett-volna-ha”-képzelgés? Elmúlik? És ha igen, miért, mikor, meddig tart a viszontlátás? Valós az, amit valósnak érzünk? A film sokszor játszik a történések igazságtartalmának megkérdőjelezésével. Néha egyértelmű jelét mutatja annak, hogy minden, amit látunk, megvalósul az alkotás világán belül, máskor hirtelen vágás után cáfolatot kapunk arra, aminek addig szemtanúi voltunk. A Mind idegenek vagyunknak nem is célja saját abszurditásait megmagyarázni, helyette azt a sokat ismételt üzenetet tálalja fájdalmas és higgadt őszinteséggel, hogy csak abban lehet biztos az ember, amit érez, szubjektív valóságában tapasztal.
Haigh filmje egy utazás a magányban. Nem lépünk bele, nem ismerjük a kezdetét, csak szembesülünk vele, elfogadjuk, folyamatosan jelen van, és megmutatja: nincs olyan, hogy elég idő.
