Charlotte Wells katartikus elsőfilmje búcsúköltemény egy magában gyötrődő, emlékekbe veszett apához.

Egy 11 éves kislány alszik az ágyban, szuszogása zavartalan, ritmusos. A háttérben, valahol a kép sarkában, az olcsó törökországi apartman erkélyén álló fiatal apja megpróbál meggyújtani egy cigit. Begipszelt kézzel nehéz. A balkon homályos, tükröződő üvegajtaján keresztül nézzük, ahogy végre kifújja az első füstfelhőt, ahogy elengedi magát, ahogy lánya szuszogásának zavartalan ritmusára kezd lassú táncba, üdvözölve a nap végét. Lánya semmit nem lát ebből. Nem látja azt a megfoghatatlan szomorúságot, azt az alig körvonalazható melankóliát, azt a szavakba önthetetlen, torokszorító bizonytalanságot, amit úgy igazán mi sem látunk, de ott van. Valami van az apával, valami rohadtul történik vele, valami, ami a lánya iránt érzett szeretetét is beárnyékolja. Hol van ennek a leplezett mélabúnak a forrása? Mitől félünk? Mert félünk. Féltjük az apát, a lányát, törékenynek tűnő viszonyukat.

Calum (Paul Mescal) le van égve, nincs munkája, anyjával él. Csak beszél arról, hogy majd lesz új kérója, lesz új melója, de ezt sem volt felesége, sem ő nem hiszi el. Pedig el szeretné hinni, Sophie miatt. De nem megy. Ennek ellenére mindent megtesz azért, hogy lánya (Frankie Corio) nyaralása a lehető legtökéletesebb legyen. Calum és Sophie között nincs komolyabb feszültség, csak épp annyi, amennyi egy szülő és egy 11 éves gyerek között szokott lenni. Nincs nagy dráma, csak néha némi sértődés vagy csalódottság. Nevetnek is. Mégis, a párlírás koktélok ízét, a medencében pancsoló Sophie látványát, a búvárkodás felejthetetlennek tűnő élményét bemocskolja az a tragikus kiúttalanság és távlatnélküliség, amelynek eleinte csak apró jeleit, rezzenéseit látjuk az apán. Sodródik elfelé, ez a sodródás pedig nem most kezdődött.

Sophie mindebből többet vesz észre, mint ahogy azt apja gondolja, de ahogy mi sem, ő sem tudja hova tenni. Teljesen normális dolog, ha egy 11 éves észreveszi apján az egzisztenciális szorongás jeleit, ahogy az is, hogy ezzel egyidőben inkább új barátaival rohangál vígan a játékgépek között. Ez a kor az, amikor elengedjük szüleink kezét, egy kicsit összetörve szívüket. Amikor még kell az ölelés, de kell a távolság is. A kor, amire már tudunk és fogunk is emlékezni. Az Aftersun az emlékezés filmje. A nyaralás Sophie nyaralása, Sophie szemszögéből, de azt is Sophie szemszögéből látjuk, amire Sophie nem emlékezhet. Amikor csak Calum van a képeken. Ezek a képek egy másik, egy húsz évvel idősebb Sophie emlékei, aki a nyaralásról készült videófelvételeiket nézi vissza. Olyan emlékek ezek, amelyeket emléknek nevezni aligha lehet. Képzelt emlékek. Kérdező-kutató emlékek. Vágyott emlékek. Értelmet adó új emlékek. Mi járhatott apja fejében akkor, ott? Mit érezhetett? Mit nem látott? Mit mulasztott el? Mit kellett volna tennie? Az Aftersun az emlékezni akarás filmje.

Ebben az emlékezni akarásban iszonyatos fájdalommal érződik Calum hiánya. Gregory Oke puha, meleg fényekben fürdetett, álomszerűen szaturált és atipikusan komponált – egyszerre izgalmas és gyönyörű – képein Calum tükröződésekben, ajtófélfák takarásában, a kivágatok szélén vagy messzeségekből látható. Ott is van, meg nincs is. A megtörténtség és a „megtörténhetettség” határán, valahol a szemcsés és esetleges felvételek, a haloványodó Polaroid-fotók és a képlékeny emlékezet között húzódó senkiföldjén jár, önmaga szellemeként. A múltból kikarmolt képekre rímelnek a felnőtt Sophie közbevágott víziói: egy rave, Calum vakító stroboszkóp-fényekben feltűnő-eltűnő, vadul és önfeledten táncoló alakjával. Ott van, de még sincs ott. Sophie küzd azért, hogy elérje, hogy megérintse, megölelje, hogy táncoljon vele. Elmondaná neki, hogy már ért mindent, amit akkor nem értett, de az őrült villódzás káoszában Calum sziluettje szertefoszlik.

Kizárólag a felvételeken merengő Sophie ismerheti apja sorsát, mi azt eleinte csak sejthetjük. Miután Calum azzal viccel, hogy valószínűleg nem fogja megérni a negyvenet, egy ideig nem pislogunk. Mikor besétál a mélyfekete éggel összeérő mélyfekete tengerbe (fergeteges a hangdizájn, a hullámok robaja szétveti a dobhártyát), elfelejtünk levegőt venni. Mikor összeomlik és elsírja magát, már tudni véljük, hogy miért. Charlotte Wells mesterművének ereje abban a szívszaggatóan szar érzésben van, ahogy azt, amit tudni vélünk, nem akarjuk elfogadni.

Az, ahogy Wells mindezt konvencionális, megszokott narratív eszközök nélkül – vagy azok súlytalanításával – éri el, páratlan. Nincs expozíció, csak a videófelvétel visszacsévélése jelzi a film elején, hogy valaki a múltba merül. Nincs előtörténet, a karaktereket Wells nem magyarázza, nincsenek kimondott motivációk, jellemzések, tipikus célok és nincsenek jelenetek. Mármint olyan jelenetek, amelyek a „jelenet” szóról eszünkbe jutnak. Elkapott pillanatok vannak. Az újraértelmezhető múltból kiragadott életképek. Az emlékezés eredendő pontatlanságával hömpölygő megszépült-megcsúfult részletek, darabok, szilánkok hipnotikusan egymásba úszó szubjektív, impresszionisztikus folyama. Ez a folyam – köszönhetően a nagyszerű vágásnak – gond nélkül ragadja el, mossa át és gyűri maga alá azokat, akik tudnak még igazi ember módjára érezni. Az érzés a fontos. Akármeddig lehetne elemezgetni, hogy az Aftersun mennyire nevetségesen jól van – pongyolán szólva – összerakva, a lényeg mégis az marad, amit Wells emlékfoszlányainak szövevényétől érzünk.

Az Aftersun elégia, a filmnyelv legszebb szavaival írt búcsúköltemény egy magában gyötrődő apához, aki látszólagos közelsége ellenére megismerhetetlenül lejti haláltáncát az emlékezés jelenén keresztülhasító újraképzelt múltban. Ahogy pedig a film végén, egy messzemenőkig katartikus szekvenciában múlt és jelen, képzelet és emlékek, kérdések és válaszok végre egybeforrnak, amikor minden, amit eddig láttunk és átéltünk és átéreztünk egyetlen érzéki, megrázó metaforában tetőzik, az filmtörténet. Leírhatatlan. Az Under Pressure-t ezután zokogás nélkül képtelenség lesz meghallgatni.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni: ahhoz, hogy egy film, ráadásul egy ennyire elemelt, költői képekből építkező film minden érzelmi manipuláció nélkül így kicsinálja az embert, elképesztő magabiztosság, türelem, empátia, alázat és visszafogottság kell. Meg persze jó színészek. Noha csak rövid, többnyire nem is kapcsolódó képsorokban látjuk őket, Mescal és Corio mégis képesek elmélyíteni, érdekfeszítővé és tapinthatóvá tenni karaktereiket. Kifejezetten zavarba ejtő, hogy mennyire természetes, mennyire bensőséges és igazi a kapcsolatuk. Akkora alakítások, hogy nem is tűnnek alakításnak. Nem beszélnek sokat, de csendjeikben – legyen az a gondoskodás, a szégyen, a boldogság vagy a bánat csendje – mégis nagymonológokat hallunk szülői odaadásról és áldozathozatalról, a felnövés nehézségeiről, magányról és önutálatról, a teljesség és a megnyugvás keserves kutatásáról. Hogy mindezt Wells miként hozta ki belőlük, rejtély. Csak napoznak, ülnek az étteremben, a medence szélén, szeretik egymást, az idő megáll. Együtt töltött hetük örökkévalósággá válik, amelyben minden perc egyből emlék is lesz. A nyaralás emléke. Az emlék, amit semmi nem idéz fel jobban, mint a címbéli naptej illata.