A Külön falka romániai premierje előtt beszélgettünk a rendezővel a forgatásról, a casting nehézségeiről, az amatőr szereplőkkel való munkáról, a zene fontosságáról és a következő filmtervéről.
Április 1-től a romániai mozik is műsorra tűzik a Külön falkát, Kis Hajni első nagyjátékfilmjét. A film Karlovy Varyban debütált 2021-ben, ahol a közönség állva tapsolta, azóta több díjat is bezsebelt, legutóbb a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) Film- és Tévékritikusi Szakosztályának tagjai 2020 és 2021 legjobb elsőfilmjének szavazták meg, és a legjobb férfi főszerep díját is elnyerte.
A második 6x6-os osztályban végeztél az SzFE-n Miklauzic Bence és Salamon András osztályában. Mit emelnél ki, mik voltak a legfontosabb dolgok, amik segítettek téged a rendezővé válásban? Kik hatottak rád?
Az osztályunkban volt egy nagyon inspiráló közeg, mindenki valóban szerette volna megmutatni magát, kíváncsiak voltunk egymásra és valahogy ez a törekvés egy felhajtóerőt hozott létre – nagyon jó volt ebben létezni. Arról szóltak ezek az évek, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból, és ezt igen komolyan vette mindenki. Emellett zseniális tanáraink voltak, akik leginkább az érzékenységükkel tudtak minket segíteni, sose éreztem azt, hogy valaki megpróbálná rám erőltetni a gondolatát. Az osztályvezetőink kíváncsiak voltak és azt akarták megérteni, hogy hozzánk mi áll a legközelebb és abban próbáltak minket támogatni, ez sikerült is. Én a mai napig keresem több tanáromat, az összes eddigi filmemnél igénybe vettem a tanácsaikat, mert ők jó iránytűk, amikor kicsit eltévedek.
Jól összeszokott csapattal dolgozol, a kisfilmjeid stáblistáján futó neveket itt is megtaláljuk. Ez hogyan alakult ki?
Az egyetem alatt nagyon összeszoktunk, jól tudtunk együtt dolgozni és nem csak szakmai, hanem baráti kapcsolatok is szövődtek hasonló értékrenddel és világszemlélettel. Nem volt kérdés, hogy az első nagyjátékfilmemet az egyetemi bajtársaimmal forgassam-e.
Már az első filmed, a Szép alak nagy figyelmet keltett, diák-Oscar jelölést is kapott, ezek után mennyire volt nehéz tovább dolgozni?
Nagyon, álmomban nem gondoltam, hogy ekkora sikere lesz. Éreztem, hogy szeretik a filmet, de amíg egy alkotásra nem kerül rá egy címke, addig nem kap különösebb figyelmet. Aztán rákerült ez a címke, és onnantól kezdve azt tapasztaltam, hogy ez a figyelem, ami beérkezik, nincs arányban az eddigiekkel. Irreálisnak tűnt az egész és amikor bejött a hír az országba, hogy 25 éve nem történt ilyen, hirtelen nagyszámú bejövő hívásom lett pár óra leforgása alatt, mindenféle interjúkat kértek tőlem. A semmiből egy olyan reflektorfénybe kerültem, ami hirtelen ijesztő volt, erre nem készített fel senki. Nehéz volt, mert utána óriási dobásokat vártak tőlem. Attól féltem, hogy mi van, ha csalódást fogok okozni és ez nagy nyomás volt. Csúsztam is a diplomafilmemmel. Berkes Juli, a producer, akivel együtt dolgozom azóta is, látta, hogy elvesztem és ő mondta akkor, hogy na és mi van ha csinálsz egy rossz filmet? Ez valahogy eltalált, ott valamit el tudtam engedni és elkezdtem a Last callt. Az egy vízválasztó volt. Ha nem, lehet, már nem is csinálnék filmet. Felszabadító érzés volt, azóta is visszaidézem, mikor elakadok.
Az Inkubátor Program keretében forgattad le az első játékfilmedet, amelynek költségvetése az átlagos magyar filmek költségvetésének töredéke. Mi volt a legnagyobb kompromisszum, amit emiatt meg kellett hozni?
A forgatókönyv nem ehhez a büdzséhez volt mérve. Mindent megtettünk, hogy egyszerűsítsünk, de nem volt arányos a vállalás a költségvetéssel, millió nehézségbe ütköztünk, rengeteg szívességbe került. Erre már érzékeny is lettem, mert az egyetemi évek alatt is ezt éltük. A szívességek kiterjedtek sok területre, részlegre, szerencsére ezeket az alkukat a csodálatos gyártás és a producerek kötötték meg: Sipos Anna, Berkes Juli, Zachar Balázs. Folyamatosan olyan érzésem volt, mint a Kengyelfutó gyalogkakukkban: a balta épphogy nem a fejünk fölött csapódik le. Volt egy fantasztikus első asszisztensünk, Lukács Tamás, aki végtelenül rutinos, és ő pontosan látta, hogy ez mekkora vállalás. Több beállítást egyszer tudtunk csak felvenni, ami amatőrökkel elég rizikós. Lehetett volna kimondottan alacsony költségvetésben gondolkodni, de ez adta magát első filmnek és azon belül próbáltam reális maradni. Nem volt keretünk pótforgatásra, nem volt hibalehetőség és nem is hibáztunk nagyot – ez egy pozitív kihívás volt és nagyon tanulságos is.
Bevallom, hogy számomra egyébként egyáltalán nem tűnik kis büdzséjű filmnek, már csak a zeneválasztás miatt sem. Van egy jelenet, ahol egy Scooter-szám szól. Ezt hogyan oldottátok meg?
Van benne 12 jogosított szám, ami irreális, még egy nagy költségvetésű filmnél is, mivel nagyon drágák a zenék, és itthon jelenleg örökre kell a jogokat birtokolni. Az, hogy ebben a filmben ennyi zene van, az a producereknek köszönhető. Ők a Scooternek a németországi menedzsmentjéig mentek el, hogy a Maria c. számot megkapjuk. Amit eleve kinéztem, az a Nessaja volt, de nem kaptunk választ hónapokig – gondolom nekik ez annyira nevetséges összeg volt, hogy nem volt érdemes tárgyalni sem. Aztán kaptunk egy választ, hogy az a szám nem jöhet szóba, mert plagizált és Scooterék perben állnak emiatt. Utána választottam egy másik Scooter-számot, de kiderült, hogy azzal a számmal is hasonló a helyzet, és akkor jött a Maria, de a forgatási napunkon ez még nem volt leütve. Vettük fel a jelenetet, ott álltak a producerek és közben csurgott róluk a víz, hogy ez meglesz-e vagy sem – én erről mit sem tudtam, mert próbáltak kímélni. A Kælan Mikla izlandi számot egy fokkal könnyebb volt megszerezni, de az se volt olcsó. A zenékre el volt különítve pénz az elejétől kezdve, Juli és Balázs erre fokozottan figyelt, mert tudták, hogy milyen fontos nekem a zenei dimenzió.
A filmet Karlovy Varyban mutattátok be, ahol díjat is kaptatok. Hogyan fogadta a nem magyar nyelvű közönség?
Nagyon szerették, hosszú taps fogadta a premieren és mondta is az egyik szervező, hogy ez egyáltalán nem szokványos. Volt egy másik vetítésünk is, ott meg állva tapsolt a közönség. Én ott nagyjából kifutottam a moziból, annyira zavarba ejtő, zsigeri élmény volt.
A főbb szerepeket játszó színészek amatőrök, akik nagyon természetesek és jól működnek együtt. Szándék volt, hogy ne legyenek ismerős színészek?
Az szempont volt, hogy ne olyat válasszak főszerepre, akiről már sok asszociációnk beindul. A választás lehetőségét eleve már külsőre is korlátozza ez a szerep, és emiatt párhuzamosan néztük az amatőröket. Az egyetlen kikötésem az volt, hogy mindegy, hogy színész vagy amatőr, csak találjuk meg a legjobbat, mindenre nyitott voltam. Sok szerepre első körben csak színészeket néztem meg és akkor mentünk általában tovább, ha ott nem voltam megelégedve. Kb. fele-fele arányban vannak amatőrök és színészek vegyesen a filmben.
Milyen volt a casting? Mi volt az elsődleges szempont a kiválasztásnál?
A két főszereplőt nagyon nehezen találtuk meg: a kislány, Horváth Zorka 1500 gyerek közül lett kiválasztva, Gusztáv pedig 300-400 férfi közül került ki. Gusztáv egy óriási kérdőjel volt az első pillanattól az első forgatási napig – az, hogy őt kiválasztottam, olyan érzés volt, mintha orosz rulettet játszanék. Rengetegszer búcsúztunk el Gusztávtól a fordulók alatt, többek között, mert nagyon nehezen tanult szöveget. A rövid távú memóriája erősen sérült, ketrecharcos múltja miatt kemény sérülései voltak. Barna Samu casting directorral ketrecharc-meccsekre jártunk, hihetetlen dolgokat láttunk és az egyik ilyen alkalmon szembejött velünk Gusztáv Bubu nevű barátjával. Bubu akkor elkezdett rábeszélni, hogy hívjuk vissza Gusztávot, de nem kellett sokat győzködnie, mert minden újratalálkozáskor elvarázsolt, így visszahívtuk. Akkor eldöntöttem, hogy mindent megteszünk, hogy kihozzuk belőle a szerepet. Az elején drámapedagógusok segítettek neki szöveget tanulni, aztán a végére ő is elkezdte ezt a szerepet nagyon akarni. Sereglei András és Hegedűs Ágnes foglalkoztak vele kb. egy hónapig, szépen, lassan gyakorlatokkal elkezdték visszahozni a memóriáját, utána tudtunk elkezdeni próbálni, játszani.
A főszereplő testvérét játszó amatőrt, aki a Gusztáv testvérét játssza, Kassai Viktort eredetileg főszerepre hívtuk be. Őt a budai hegységben egy kertben láttam meg, ahol bokrokat nyírt egy társasházban, odamentem hozzá, hogy elhívjam és elküldött, hogy őt egyáltalán nem érdekli semmilyen szerep, és amúgy is dolgozik. De sikerült egy email-címet szerezni tőle, aztán elküldtem neki a jeleneteket és végül eljött. Jó pillanatai voltak, azt viszont láttam, hogy a főszerepet nem fogja tudni eljátszani, de láttam benne valamit és motivált is lett. Amikor Gusztáv is meglett, akkor rájöttem, hogy nagyon hasonló a szemük. Nagy kérdés és nyomás volt, hogy ki lesz a főszereplő, és az is, hogy ki lesz a testvére, mázlink volt, hogy tudtunk válogatni. Több olyan ember, akit főszerepre néztem, bekerült kisebb szerepekbe, ilyen volt a testvér, Viktor is, és ilyen volt a Sanyi, a klub vezetője. Meglepően sok tehetséges embert találtunk.
Sok helyszín van a filmben, milyen volt a felkészülés? Milyen kutatómunka előzte meg a forgatást?
Nem volt külön pénzünk location scout-ra, de nagyon autentikus helyszíneket szerettünk volna. Nyitrai Anna látványtervező ebben sokat segített. Volt egy csomó álomhelyszín, amiket anyagi okokból nem kaptunk meg, de sokszor mégis jobban jöttünk ki végül. Olyan is előfordult, hogy kitaláltunk Szántó Fannival valamit a forgatókönyvben, de az élet sokkal jobb dolgot tudott mutatni nekünk, ilyen volt a panelok közötti fák az apa vallomásánál. Egyik nap az eredeti terv szerint egy játszóteret indultunk keresni Nyoszoli Ákossal, az operatőrrel, aztán megláttunk valami sokkal érzékletesebbet: két nagy fa és mellettük háromszöget alkotva egy harmadik, egy kivágott csonk, ami a film legvégén jelenik meg egy táguló totálban, ezt a család leképeződésének láttam.
A kisjátékfilmjeidben és ebben a filmben is olyan szereplőket mutatsz be, akik esendőek, a társadalom peremén helyezkednek el, miért érdekelnek ők?
Ez számomra is kérdés. Éppen most figyeltem meg, hogy a főszereplők az összes eddigi filmemben hajléktalanok voltak: a Szép alakban a főszereplő az anyjánál lakik, de végül nincs hova mennie, a Last callban ott van ez a karakán nő, mégis a film végére nincs otthona és nincs hova mennie, a Külön Falkában Tibornak sincs otthona, mindenki megy a semmibe. Érdekelnek az olyan határhelyzetek, ahol az emberek már nem egy „felvértezett” identitás mögül beszélnek, foglalkoztat a karakterek teljes lecsupaszítása. Az eddigi szereplőim nem tudnak beilleszkedni a rendszerbe, nem illenek bele az idilli képbe. Ha nem is tudatosan, de keresik a legmélyebb rétegüket, az otthonukat és a gyökereiket – ez is közös bennük. Engem is foglalkoztatnak ezek a problémák és ezeken a szereplőkön keresztül jól megragadhatónak érzem azt, ami valahol mindannyiunkban közös.
A zene fontos a filmjeidben, itt sok olyan jelenet van, ahol a zene nemcsak hangulathordozó, hanem szerves eleme az adott helyzetnek, dramaturgiai szerepe van. Kicsit olyan érzésem volt a film nézése közben, mintha Xavier Dolant néznék, csak magyarul, ami a zenei világot illeti. Ez már a forgatókönyvben jelen volt?
De jó, ennek nagyon örülök! Igen, a legtöbb zene már a forgatókönyvben rögzített volt. A legtöbbet általában előre tudom, és aztán jön még néhány, amit vágás közben adok hozzá. Számomra elképesztően fontos a zenei dimenzió a filmben, szeretnék majd egyszer zenéket is csinálni. Nagy időt és energiát fektetek ebbe a kezdetektől fogva és érzékeny is vagyok rá. Fontos, hogy a zene egy egységes univerzumot adjon ki a film világán belül.
A film zeneszerzője Borsos Oleg, akinek a Last callban az egyik számát felhasználtam már, a Polar Dear nevű együttesével játszotta azt a dalt. Ő előtte még nem szerzett filmhez zenét, mégis azt éreztem, hogy mindenképp vele szeretnék dolgozni, és ez nagyon jól is működött. Oleggel nagyon egy világban gondolkodunk és nagyon hasonló a zenei ízlésünk, ezért könnyen szót értettünk.
A kiskamaszok ábrázolása nagyon nehéz terep, sokszor egy film azon bukik el, hogy ha ezt a korosztályt tünteti fel, akkor az nem lesz hiteles vagy felületes marad. Nálad ez nagyon érzékeny és hihető minden pillanat, ezt hogyan sikerült így megoldani?
Nagyon sokat beszélgettünk Fannival gyerekkori emlékekről, azokból sokat merítkeztünk. A casting alatt pedig sokat beszélgettem kiskamaszokkal, hogy hogy vannak, mit csinálnak most, nyitott szemmel jártunk – mégiscsak 1500 gyereket néztünk meg. Ismerősök gyerekeivel még többet beszélgettünk, beépültünk közéjük. Az sem mellékes, hogy Niki karaktere nem áll távol az én gyerekkori személyemtől.
A filmedről eszembe jutott Wenders Alice a városokban c. filmje, de mint egy tökéletes ellentétpár. Néztél a felkészülés alatt hasonló tematikájú filmeket?
Néztünk mindenfélét, pl.: Wendersnek a Párizs, Texas filmjét bizonyos szempontból kapcsolódónak érzem, ott csak kicsit jelenik meg a gyerek-apa szál, de hangulatában mindenképp inspiráló volt. Inkább hangulatokat kerestünk és olyan filmeket néztünk, ahol szoros, sok szinten bonyolult kapcsolatok rajzolódnak ki.
Min dolgozol most? Van-e következő filmterved?
Ősszel-télen Berlinben voltam egy ösztöndíjprogramon, a Nipkow Programon a következő filmtervemmel. Már nyáron elkezdtem fejleszteni ezt a tervet, aminek a fő témája az idősgondozás külföldön. Egy 50-60 év közötti nő a főszereplő, Marika, aki kikényszerül egy német kisvárosba és egy német idős házaspárnál köt ki gondozóként. Ez egy magyar-német film lenne magyar és német főszereplőkkel. A tervek szerint érintőlegesen foglalkoznék a népességelöregedés nehézségeivel Európában, de nem ez lesz a fő téma. Most pályázunk éppen, treatment és step outline (a film jelenet-sorrendje) között vagyunk. Még rengeteg kutatás vár rám, hogy pontos képet tudjak felrajzolni. A munkacím Ich bin Marika.
