A Külön falka romániai premierje előtt beszélgettünk a rendezővel a forgatásról, a casting nehézségeiről, az amatőr szereplőkkel való munkáról, a zene fontosságáról és a következő filmtervéről.
A 80-as évek óta sajnos sosem volt még ennyire időszerű Alan Moore és Dave Gibbons szuperhősökről, paranoiáról és apokaliptikus víziókról szóló filozofikus képregénye. Az HBO ezt annyira így látta, hogy Watchmen sorozatukat egyenesen a jelenkorba helyezték át. 26 Emmy jelölésük pedig azt bizonyítja, hogy nagyon is jól tették.
Már amikor azt hinnénk, hogy mindent láttunk, és román dokumentumfilm nem tud meglepni többé, a legjobb pillanatban jön egy-egy ilyen alkotás, mint az Acasă, és behúz egy gyomrost.
A budapesti távmozikban debütált az utóbbi évek egyik legnépszerűbb francia vígjátéka, ami megérdemelné, hogy a magyar mozikban is az Életrevalókhoz hasonló nézettséget érjen el. A láthatatlanokat érzékenyítő tanórákon lehetne vetíteni, de nem azért, mert oktató hangnemben értekezne a hajléktalankérdésről, hanem mert megmutatja azt, amit a társadalom gyakran elfelejt: hogy ők ugyanolyan emberek, mint mi.
A leghosszabb magyar film jelzőjével Tarr BélaSátántangója büszkélkedhet. De kevesen tudják, hogy Tarr a dobogó második (sokáig vezető) helyét elfoglaló, négy és fél órás Filmregénynek a rendezőasszisztense volt, míg állandó alkotótársa, Hranitzky Ágnes a vágója. De vajon mennyire nézhető a Filmregény? Mit adhat manapság a Budapesti Iskola improvizált, beszélő fejes doku-játékfilmje? Aki beleveti magát, nehéz filmet kap, de cserébe hitelesen átélheti a pangás éveinek (1964-1982) legkisebb rezdüléseit is. A Filmregény ugyanis igazi történelmi forrás, a ’70-es évek elbeszélése.
Bármiféle rosszindulat nélkül: a japánok furák, ezt eddig is tudtuk, de nyugati szemmel nézve a J-pop és a hozzá kapcsolódó idolkultúra egy extrán bizarr szociokulturális jelenség. A megelevenedett anime-figuraként éneklő-táncoló, nemritkán kiskorú, tizen-huszonéves „idolok” hatalmas kultusznak örvendenek a mai Japánban, mindenekelőtt a magányos, alacsony önértékelésű, megfeneklett életű férfiak körében. A Tokyo Idols izgalmas és kínos társadalmi lelet fiatal lányok és középkorú férfiak furcsa belső szabályokkal ritualizált kapcsolatáról, ami nem mellesleg óriási biznisz.
Az élő rendezőlegenda Loach felkerekedik, hogy dörömböljön a brit ajtókon, jelezve: csomagot hozott, olyan csomagot, amit a legtöbben nem akarnak átvenni sem, és látni sem.
Azt gondolnánk, hogy az radikalizálható, aki kiszolgáltatott, marginalizált, nehéz élethelyzetben van, nélkülöz, Az ifjú Ahmed viszont éppen az ellenkezőjét mutatja meg: a vallási fanatizmusban egy átlagos lázadó kamasz is magára találhat, a visszaút pedig kétséges.
