A korábbi évtizedek klasszikusaival szemben a kortárs alkotók biztosra mennek: kényes bioetikai kérdések mélyre ható feszegetése helyett inkább az érzékenyítést és az agitációt választják.
A várandóság mesterséges megszakítása már a görög antikvitásban is ellentmondásos metódusnak számított: Az eredeti hippokratészi eskü még megtagadta a fétus elhajtásának jogát, ehhez képest pár évtizedre rá a platóni Szókratész eszméit erősítve már amellett érvelt, hogy az ideális állam védelmében a küret még akkor sem feltétlenül akadály, ha a kisded időközben már világra jött. Később ez egy Plutarkhosz által terjesztett kétes hitelű szóbeszéd szerint Spártában végül meg is valósult.
A művi vetélés témája a jelen közbeszédének az ókorinál nem kevésbé megosztó emberjogi kérdése, mely az újonnan feltörekvő jobboldali populizmus és a sokszor dubiózus kimenetelű #metoo-mozgalom kereszttüzében, ha lehet, az utóbbi rövid időszakban még komolyabban polarizálódni látszik. Ez nem csak az egyre több helyen szigorodó abortusztörvényekben nyilvánul meg, de többek közt az újabb rendezőgenerációknak is az egyik legnépszerűbb topikja lett. Pusztán az elmúlt 3-4 évben több tucatnyi, a kérdéssel foglalkozó jobb-rosszabb opus került bemutatásra, melyek amellett, hogy nyíltan vállalják álláspontjukat, esetenként az ellentétes eszme híveit is bűnbakká teszik meg, miközben a tüneteket kiváltó hatalmi rendszerek működésének vizsgálatát figyelmen kívül hagyják.
Így hamar nyilvánvaló válhat, hogy nem csupán időben járunk évtizedekre Claude Chabrol Női ügyek (Une affaire de femmes, 1988) című remekének finom iróniájától, vagy Mike Leigh Vera Drake-jének (2004) zavarba ejtő ambivalenciájától. A kortárs alkotók leggyakoribb célja a zsigereink görcsbe rándítása, és a nézőközönség ideológiai elkötelezettségének megerősítése. A kritikus gondolkodásra való ösztönzés már az igényesebb darabokban is csak szórványosan jelenik meg, de szerencsére egyszer-egyszer még találkozhatunk empatikusabb, rétegzettebb szemléletű megközelítésekkel is.
Ezen filmek közül Audrey Diwan tavalyi Arany Oroszlán díjas Eseményét (L'événement, 2021) érdemes kiemelni, mely a régóta Nobel-esélyesként ünnepelt szerző, Annie Ernaux azonosan keresztelt, 1999-es autobiografikus regényének adaptációja. A francia írónő irodalmi memoárjában a ’60-as években írásba foglalt naplóbejegyzéseit több mint harminc évvel később dolgozza fel és bővíti ki, arra a feladatra vállalkozva, hogy egy olyan leírhatatlan „esemény” valóságát kísérelje meg a nyelven keresztül tényszerűsíteni, mely hosszú ideig tabusítva volt. Első személyű narrációjának hermetikus számvetésében a testi és lelki válsággal járó identitásvesztés problémáját is körüljárja: azzal, hogy teherbe esik, felbomlik értelmiségi szerepe is.
Ernaux-éval szemben Diwan mozgóképes kifejezőereje csekély innovációval bír: a Saul fia és társai nyomdokaiban a test börtönének fogságát a trendkövető 4:3-as képarány szűkre szabott látótere az idegeinket kétségkívül meg fogja borzongatni, a könyvalap metafizikai kiterjedésének érzékeltetéséhez azonban kevésnek bizonyul.
Ennek ellenére a narratíva politikai dimenziói így is végig hangsúlyosak maradnak, ezáltal a forrásmű énelbeszélőjének osztálytudatossága az adaptálás során sem szenved csorbát. A forgatókönyv talán legjobban sikerült hozzátoldása is ehhez a vonalhoz köthető, amikor az abortuszát eltitkoló főhősnő, Annie a rádiókabarén gyermeki felszabadultsággal kacagó szüleit megbocsátóan mosolyogva szemléli. A puritánabb körülmények között szocializálódott felnőttek és lányutódjuk egy pillanatra szerepet cserélnek, és a néző is közelebb jut a munkások maradiságának megértéséhez, anélkül, hogy kioktatva érezné magát.
Agere – Audrey Diwan: L'événement / Happening / Esemény
A címben említett esemény tér-idő koordinátái: Franciaország, 1963. Szomorú aktualitást ad a filmnek, hogy a világ számos pontján – a legfejlettebb régiókat is beleértve –, akár napjainkban is történhetne.
Ugyanez a kétirányú jóindulat már kevéssé mondható el Eliza Hittman Soha, néha, mindig (Never Rarely Sometimes Always, 2020) című fesztiválkedvencéről, mely vizualitásában hasonlóan minimalista eszközökkel dolgozik, mint az Esemény, de szándékában már érezhetően ideologikusabb irányt vesz. Mentségéül szolgáljon, hogy pokoljárásának szekvenciái külön-külön hitelesnek tűnnek – elvégre Amerika déli tagállamainak „bibliaövezetében” kétségtelenül mindig is körülményesebb volt a születésszabályozás, mint a liberálisabb New Yorkban –, továbbá az sem lehet gyanúper tárgya, miszerint a történetben megjelenő mérgező férfitípusok bármikor szembejöhetnek velünk mindennapjaink során, de hogy csak és kizárólag ilyen szörnyetegek népesítsék be a szüzsé színhelyét, az már bántóan dogmatikusnak hat.
4 hónap, 2 hét, 1 nap – Eliza Hittman: Never Rarely Sometimes Always / Soha, néha, mindig
Amerikában az abortusz végletekig átpolitizált téma, ezért ritkán készül róla film, pláne olyan, amely a hitviták mögé néz, egyenesen a nők érzéseire, fájdalmára, tapasztalatára. Eliza Hittman ezt a hiányt pótolja, remekül: a Never Rarely Sometimes Always a jövő évi Oscar egyik slágerfilmje lehet.
Talán ha Alex Garland komikumba hajló folk-horrorjához (Ők / Men, 2022) megközelítő mértékű nyomatékot nyerne a traumát szenvedett főhősnő szubjektumának valóságtorzulása, akkor még jóhiszeműen el tudnánk fogadni Az élőhalottak visszatérnek agyhalott zombijaiként süvöltő pro-life tüntetősereget is, a rendezőnő naturalista stilisztikája viszont ebben a formában hamar ledobja magáról a befogadót.
A Soha, néha, mindigben minimális érzelmi komplexitás mindössze egyetlen jelenetben lelhető fel – amikor a szorongó Autumn váratlanul letámadja unokanővérét, aki mindvégig támogató kísérője volt –, de addigra már rég mélykómába zuhantunk a sápkóros monotóniától.
A földhözragadtabb narratívával operáló direktorok közül a csádi Mahamat-Saleh Haroun tavaly Cannes-ban debütált produkciója, a Lingui (The Sacred Bonds, 2021) első pillantásra egy hasonlóan olcsó nyomorpornónak ígérkezik az elit nagymellényű empatáinak sekélyes ízlésvilágához igazítva, ám az afrikai muszlim közösségben zajló tiltott abortálásról szóló melodráma, ha nem is lesz különösképpen maradandó alkotás, emocionálisan gazdagabb Hittman leereszkedő manipulációjánál, és az európai nézők számára idegen közeg viszonyainak megmutatása a kissé túlhaladott realizmust is indokoltabbá teszi.
Ráadásul sajátos módon a cselekmény ezúttal nem a nőalakok tortúráját, hanem a címben is megnevezett szakrális köteléket teszi meg központi elemévé: hogy miként tudnak a szereplők egy kizsákmányoló kommunában emberségtudók maradni, ahol nem csak a roncsgépek folytonos zúgása, hanem a szigorú vallási hagyományok is elnyomják az áldozatok hangját. A szegénytelep fullasztó porfelhőjében a ragaszkodás nyilvános kimutatása tabunak minősül, ezért az egyének egyedül a környék négylábú állatlakóinak jelenlétében mutathatják ki gyengédségüket, ők jelentik számukra a lelki menedéket.
Ezzel szemben Carlo Mirabella-Davis a Hallmark Channel délutáni műsorsávjához igazított testhorrorjában, a Nyelésben (Swallow, 2019) az ártatlan jószág már a nyitójelenetben a tányér szélére kotorva végzi, és a továbbiakban is hasonlóan triviális szimbólumokkal áll ki a rendező a női önrendelkezés mellett. Ettől függetlenül a film atmoszférateremtő képességében izgalmasabb, mint a korábban említettek, hiszen erősebb pillanataiban olyan széles skálán mozgó klasszikusokat idéz meg, mint Chantal Akerman feminista maratonja, a Jeanne Dielman, vagy épp afféle szubverzív álomgyári melodrámákat, mint a Bigger Than Life vagy Az ég nem bánja (All That Heaven Allows). S bár a szirupízű tanmese azok normaszegő vakmerőségét távolról sem közelíti meg, kétségtelenül megvannak a maga érdemei. Ilyen például Hayley Bennett megindító alakítása az aranykalitkába zárt kellékfeleség szerepében, vagy Katelin Arizmendi operatőri munkája, mely a lélektani tereket is képes megfesteni.
Szintúgy a cronenbergi rémzsánerben rejlő cidriztető lehetőségeket próbálja kiaknázni John Lee és Ilana Glazer kollaborációja, a 2021-es False Positive. A két komédiás ezúttal nem viccel, közös végtermékük azonban kétségtelenül nevetséges. A szemérmetlen Rosemary gyermeke-koppintás Michel Foucault A klinikai orvoslás születése című filozófiai művének a Twitter nímandjaihoz tompított kivonata, mely az őszes halántékú fehér férfiak által uralt nőgyűlölő orvostudományt hívatott pellengérre állítani – meglehetősen zavaros eredménnyel. A mindennemű feszültséget nélkülöző bonyodalom csupán az utolsó negyedórában kel életre, amikor a mostani pro-choice művektől egyedülálló módon a halmozott bizarrságok koronájaként a magzatvízzel együtt végül a gyereket is kiönti. Az emberi vonásokkal megjelenített embrió hollywoodi tilalma ezzel megtörik. Ezt a provokatív gesztust – míg a kitűnő 4 hónap, 3 hét, 2 nap idején nem okozott különösebb felhördülést – jelenünkben még Diwan Eseménye is óvatosan elkerüli. Márpedig Earnux életrajzának talán ehhez kapcsolható az affektíven legátfogóbb momentuma, melynek során a két barátnő egymásra borulva zokog, miközben a narráció évtizedeket ugrik előre az időben, és azon mereng, hogy segítője meglehet, ma vele ellentétes nézeteket vall, de akkori kálváriájában egyedül ő volt ott mellette.
Hasonló érzelmi összetettségnek az olyasfajta pro-life propagandagyártmányokban, mint a Váratlan élet (Unplanned, 2019), vagy a Roe v. Wade (2020) még a legkisebb szikrája sem lobbanhat fel, így esetükben a premier plánban hosszan kitartott vériszamos magzatok megjelenítése elsődlegesen a terhesség-megszakítás stigmatizációjának szolgálatában áll. Mindkét produktum erősen vitatható hitelességű tételekre alapozva egy megtért katolikus életét dramatizálja, aki korábban a dollármilliárdokat zsákmányoló vetélésbiznisz által szedhette meg magát olyan háttérhatalmak istápolásában, mint a Rockefellerek vagy éppen Soros György.
A libertáriánus összeesküvés-elméletből ugyan a nyálkalény reptiliánok kimaradnak, de afféle fantáziaszörnyekben nem szenvednek hiányt, mint a burkában némán sikoltozó embrió, aki napjaink Frankensteinjei elől már az első trimeszterben kapálózva menekülne. Ezeket a beavatkozásokat ilyenkor a legízléstelenebb olasz kannibálpornók morbiditását is megugró képsorok követik, melyek szó szerint vödörszámra árasztják el a képernyőnket rostos bébipéppel. A bénasági ütközetben a legabszurdabb pillanat citromdíját a Váratlan élet nyeri, melynek kéjes vigyorú kirurgusa, mielőtt ördögi szerkezetével kiszippantaná az ivadékot, felkiált: „Sugározz fel, Scotty!”
Star Trek-rajongók egyébiránt az ellenoldalon is akadnak, Rachel Lee Goldenberg Nemterhes (Unpregnant, 2020) című road movie-ja a kultikus sci-fi sorozathoz köthető referencián keresztül érzékelteti az újra egymásra találásra váró lányhőseinek egykori barátságát. A Superbad és az Éretlenségi mintáját követő „méhkaparás-komédia” elődeinek ezúttal elmaradozó humorát pedagógiával próbálja pótolni. Elsődleges céltáblája Missouri állam törvényhozása, mely a forgatás idején korlátlan lehetőséget biztosított a kamaszkori gyereknemzésre, a reprodukció megszüntetését ellenben már szülői beleegyezéshez kötötte.
A Nemterhes erkölcscsőszök képmutatásán való élcelődése néha egészen jól működik, például mint amikor az egymást követő óriásplakátokon olyan szlogeneket olvashatunk, mint az „Isten. haza. család”, mellette meg „A férfiak klubjának dögös tinijei.” Többször viszont az lehet az érzésünk, mintha a Soha, néha, mindig lakossági változatát néznénk, melyben valamennyi szembejövő fehér férfi kényúr is egyben, és az összes keresztény egyben fundamentalista tébolyult is. Annak kérdéses üzenetéről nem is szólva, miszerint a magzat elhajtásának folyamata olyan természetes sétagaloppnak van feltüntetve, hogy aki átesik rajta, másnapra szinte el is felejti az egészet. Kétségtelen, hogy nem mindenki éli meg traumatikusan a beavatkozást, de a történet kontextusában csak egy hajszál választja el filmet attól, hogy a vetélés himnuszává váljon.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az elmaradott oktatási rendszerben serdülő célközönségéhez szóló edukációs törekvések elvetendőek lennének, de valószínűleg nem a legjobb taktika, ha hasonlóan demagóg és megbélyegző eszközökkel dolgozunk, mint akik ellen felszólalni próbálunk.
Az ilyesfajta bomlasztó mentalitást próbálja elkerülni a Lissette Feliciano által jegyzett Vesztes nők forradalma (Women Is Losers, 2021), mely szintén a fiatalabb korosztályt szólítja meg, miközben olyannyira alacsonyra számolja a közönsége tájékozottsági szintjét, hogy a Lorenza Izzo által játszott protagonista a negyedik falat áttörve, egyenesen a kamerához szólva magyarázza, miként volt Amerika eredetileg az őslakosok hazája, és nem a „miénk.” A kissé kínos töriórás kitekintéseket leszámítva azonban megfontoltabb, kiegyensúlyozottabb a Nemterhesnél, továbbá az Adam McKay gunyoros stílusát mímelő formanyelvi játékai esztétikailag is érdekesebbé teszik.
Feliciano jószándékú, de kissé közhelyes dolgozatával szemben Alex Thompson rendezése, a Bridget naplója (Saint Frances, 2019) kifejezetten a sztereotípiák ledöntését szorgalmazza. Legyen szó katolikus leszbikusról, pityergő fehér férfiről, vagy a címszereplő kótyagos pincérnő abortuszáról, minden karakterét egyforma megértéssel próbálja láttatni. A felsorolt művek közül ráadásul ez az egyetlen, mely időt szán arra, hogy a párkapcsolat mindkét felének lelki folyamatait feltérképezze, miután megtörtént a születéskorlátozó intézkedés.
A családkép szentsége – Alex Thompson: Saint Frances / Bridget naplója
A Bridget naplója (eredeti címén Saint Frances) újabb kiábrándító esete annak, amikor egy ígéretes kiindulóponthoz satnya megvalósítás társul. Alex Thompson filmje a gyermekvállalást mint társadalmi normát tematizálja egy olyan főhősnővel, aki határozottan nem szeretne családot alapítani.
Az alkalmasint némileg mesterkélt, körzővel-vonalzóval felrajzolt dramaturgiájú tanmesét a Sean Baker családi drámáit jellemző kézműves megoldások és vajpuha humor mégis könnyen átélhetővé emelik. Ez az a film, melyben még az olyan momentumok is szívélyesnek érződnek, mint amikor az elhajtott embriót nemes egyszerűséggel patkányszarnak nevezik.
A Bridget naplójánál mindössze Julia Ducournau Titánja (Titane, 2021) képes érzékletesebben foganatosítani a nőiség anatómiai terheit, mely a mindennapok dokumentaristán szolgai leképezése helyett szürrealitással és groteszkkel ragadja meg valamennyi társánál pontosabban a véres valóságot. Tálalásában a küret ugyan kivételesen nem jár sikerrel, ellenben igény lenne rá: ha kell, akkor ököllel, hajtűvel, vagy fűrésszel – a lényeg, hogy a végére mindent elárasszon a motorolajos magzatvíz.
De a fenti fantáziaszegény mezőnyből nem extrém brutalitásával tűnik ki (abból kaptunk másoknál is eleget), hanem elliptikus szüzséjével, mely nem fél elengedni befogadója kezét, hogy kihívások elé állítsa – és pont ez az, ami annyira hiányzik a téma filmjeinek többségéből: a csínytevők vagánysága, az örökké dacos hübrisz. A tabutémához tabudöntögetés dukálna, nem az a biztonsági játék, amit jobb esetben kapunk.
Az időközben az amerikai jogalkotásban beálló száznyolcvan fokos fordulat egész biztosan még tovább fogja szaporítani a korábbi alkotások listáját –a pillanatnyi korszellemben az már kétségesebb, hogy ezek nem-e lesznek eleve elvetélt próbálkozások.
