A Bridget naplója (eredeti címén Saint Frances) újabb kiábrándító esete annak, amikor egy ígéretes kiindulóponthoz satnya megvalósítás társul. Alex Thompson filmje a gyermekvállalást mint társadalmi normát tematizálja egy olyan főhősnővel, aki határozottan nem szeretne családot alapítani.
Ha a családalapítás tradícióit vizsgálva pörgetjük vissza az elmúlt évszázad eseményeit, egyértelmű, hogy társadalmunk progresszív utat járt be. Napjainkban – országonként eltérő mértékben – elképzelhető, hogy homoszexuális, vagy eltérő faji, nemzetiségi, felekezeti összetételből álló párok vállaljanak gyereket. Az örökbefogadás és a lombikbébi-eljárás tovább bővíti ezt a spektrumot, külön tekintettel azokra, akik egészségügyi gátakba ütköznek a családalapítás küszöbén. Az elfogadás és az empátia eddig nem látott magaslatokba érkezett, azonban maradt némi hasonlóság a modern és a régimódi családkép között. Ez pedig az a társadalmi elvárás, miszerint – akár hagyományos vagy kevésbé hagyományos úton, de – családnak lennie „kell”. Úgy látszik, a gyermek akarása mint univerzális norma mélyebb alapokra hagyatkozik, mint a heteroszexuális, vér szerinti család sztenderdje, a gyermekvállalás megtagadása szinte tabutémává nőtte ki magát. A Saint Frances egy harmincas éveiben járó nő történetén keresztül járja körül ezt az érzékeny témát, ám a film izgalmas felütése eltompulni látszik a játékidő előrehaladtával.
Bridget (Kelly O'Sullivan) 34 éves pincérnő, akit környezete „nincsek” sorozatával határoz meg. Nincs karrierje, nincs férje, nincs stabil párkapcsolata, nincs gyereke. A külső nyomás dacára Bridget egy dologban határozottan biztos: nem szeretne gyereket. Azonban egy állásinterjú és némi véletlen kombinációja úgy hozza, hogy Bridget a hatéves Frances (Ramona Edith Williams) dadája lesz. Frances anyukái, Maya (Charin Alvarez) és Annie (Lily Mojekwu) már második gyermeküket várják és egy csinos, zöld pázsitos kertesházban élnek. Érezhető az erős kontraszt Frances családja és Bridget között, mégsem meglepő, hogy a céltalanságtól szenvedő Bridget és a rakoncátlan Frances között rövidesen szoros barátság fonódik, ami nyilvánvalóan főhősnőnk szemléletére is hatást gyakorol.
Alex Thompson rendezése a jól ismert toposzra, a felnőtt-gyerek-barátságéra támaszkodik, azzal a különbséggel, hogy a megszokottal ellentétben a felnőtt szerepe ezúttal egy női karakterre van szabva. Ezen történettípus motorját többek között az adja, hogy a felnőtt kifejezetten nem kedveli a gyerekeket és kezdetben nem igazán tud velük szocializálódni (lásd: Egy fiúról, St. Vincent, Fel!). Ez a „kezdetben” kötelező kulcsszava az olyan, 180 fokos fordulatot leíró szereplőknek, akik egy sorsszerű találkozás miatt indulnak el a változás útján. A kommerszfilmek készítői pedig imádják azt, amikor a „kezdetben” gyermekgyűlülő, rasszista vagy éppen homofób hősökből elfogadó, önmagukkal és másokkal békét kötő hős válik. Egy ilyen intenzív érzelmi utazás nem lehetetlen, viszont hihetetlen nehéz feladat egy fikciós film keretén belül egyensúlyban tartani úgy, hogy ne szülessen belőle szájbarágós tanmese. Habár a Saint Frances indie film, hasonló tendenciába bukik bele: Bridget szemléletének átalakulása valahogy erőltetettnek, hiteltelennek tűnik.
Ugyanakkor a film ezáltal egy kényes etikai kérdést lebegtet meg nézője előtt. Valóban szemléletváltoztatásra szorul az, aki nem szeretne gyereket? A gyermekvállalás megtagadása nem gyűlölet-bűncselekmény, nem sérti mások magánéletét, szabadságjogait. Elvégre egy olyan állásfoglalásról beszélünk, ami alapvetően egy intim, személyes döntés. A Saint Frances kiindulópontja épp azért tűnik rendkívül ígéretesnek, mert azzal kecsegetet, hogy nem akarja átfaragni főhősét. És bár a végszó nem köt ki amellett expliciten, hogy Bridget tetőtől-talpig megváltozott, a könnyek, a reményteli filmzene és a ragyogó napsütés más benyomást kelt.
A forgatókönyet szintén jegyző Kelly O'Sullivan több alkalommal elkanyarodik más problémakörök felé, ilyen az abortusz vagy a szülés utáni depresszió tematizálása. Ezek a kikacsintások nem képesek igazán teret nyerni, egy-egy megkapó jelenetben összezsugorodnak, majd kikopnak a történetből. A leszbikus Maya mély katolikussága szintén megért volna egy misét, de ez is címkeszerűen lóg a levegőben. Ehhez kapcsolódóan csupán az Assisi Szent Ferencre utaló eredeti filmcím marad emlékezetes, ami a huncut Francest Bridget személyes megváltójává teszi. Mindeközben O'Sullivan a drámai és komikus elemek beemelésével zsonglőrködik és színésznőként kifejezetten jól adaptálódik a különböző tónusú jelenetekhez. Karakterét sem hívhatják véletlenül Bridgetnek, hiszen van egy csipetnyi Bridget Jones apró baleseteiben, szellemesnek szánt replikáiban (amit a magyar címválasztás is tükröz). Viszont a Saint Frances összképét tekintve éppen ezek azok a pillanatok, amelyek lepattannak a nagy narratíváról.
Az operatőr, Nate Hurtsellers, alapvetően lágyan mozgó kamerával követi a hősöket, míg a feszültebb momentumokat inkább statikus keretbe zárja. A beállítások megmaradnak a célszerű illusztrációk szintjén, a képeket a szereplők mozgása irányítja. A Saint Frances vizuális világa így kissé laposra sikeredett, de ugyanez a laposság előnnyel is jár, mivel a képek nem válnak önkényessé. A snittelésre jellemző egy már sokszor látott rotációs szerkezet, ami a jeleneteket olyan montázsokkal köti össze, melyekben a szereplők önfeledten szórakoznak és játszanak, természetesen egy akusztikus gitár kíséretében.
Amilyen tapintatosan kezeli a Saint Frances a melegházasságot vagy az abortuszt, olyan egysíkúan és részrehajlóan ábrázolja a gyermekvállalás kérdését. Bridget karakterének nagyívű átalakulását nem bírta el a forgatókönyv, amely irreálisan gyorsan diktálta a gyökeres változást. Thompson és O'Sullivan filmje mégis gondolatébresztő, mivel éppen hibáival hívja fel a figyelmet arra, hogy a családalapítás az individualizmus és a szabad önrendelkezés korában is társadalmi igényként van jelen.
