A díjakkal elhalmozott Messzi dél vadjai után nyolc évvel Benh Zeitlin újra kamerát ragadott, hogy megörökítse a múlandó gyermekkor szépségét és tragédiáját. A témához találóbb keretsztorit aligha találhatott volna, új filmjének címszereplője ugyanis Wendy Darlingra, J. M. Barrie Pán Péter című regényének női főhősére utal. A sokszor adaptált mű szerzői felnőttmesévé érik a rendező kezei között, s bár nem ér fel Oscar-jelölt sikerfilmjéhez, álomszerű celluloid-valósága hellyel-közzel kompenzálja a nézőt.

A film in medias res csap bele a hősnő életébe. Wendyt (Devin France) kisbabakorában, meleg fényekben úszó mozgókamerás képeken keresztül látjuk mászkálni egy lepukkant vasútszéli kocsma pultján. Körülötte tesvérei, kocsmáros édesanyja és az ittas, egyszerre ijesztő és ismerős törzsvendégkör. A Pán Péter-problematika már a film legelején felmerül, ugyanis a felnőttek nevetgélve jósolják meg gyermekeik hozzájuk hasonló sorsát. Egyik gyerek ellenállása jeléül felugrik egy arra járó vonatra, és soha nem is tér vissza. Később ez a történet, édesanyjának esti meséi, és a kocsmában való segédkezés táplálja a növekvő Wendyben a vágyat és a kíváncsiságot, hogy a pohárszedésnél talán több izgalmat rejt a fiatalkor. Nem is kell sokat várnia, a varázslat gyorsan bekövetkezik, de repülés helyett rozoga vonattal jön érte Péter (Yashua Mack), hogy az áporodott, dohányszagú kocsmából elvigye az örök gyerekkor földjére. Az ártalmatlannak tűnő karib-tengeri Sohaország pedig sokkal több veszéllyel jár, mint amennyit Hook kapitány bal horga ígér.

Kétségtelen, hogy a Wendy tűnik ki a legjobban az eddig elkészült adaptációk sorából még úgy is, hogy alapvetően megtartja az eredeti mű dramaturgiai szerkezetét, főbb karaktereit és központi problémáját is. Zeitlin Pán Pétere azonban nem egy gyerekmese, feldolgozása egyértelműen felnőtteknek szól. A rekontextualizálás elsődleges eszköze, hogy a gyermekkor önzését és bátorságát megtestesítő Péter helyett Wendy kerül a középpontba, mindent az ő szűrőjén át látunk, belső monológján, kontemplatív személyiségén keresztül tapasztaljuk meg ezt az egyszer éteri, máskor naturalista valóságot. A tizenegynéhány Wendy Péter viszonylatában „egy felnőtt”, hiszen tudja, hogy a tettek következményekkel járnak, és bár sokáig nem mondja ki, vívódásai sejtetik, hogy tisztában van azzal is, hogy Sohaországban sem maradhat meg örökké. De ahogy Péter és az elveszett gyerekek, néha ő is képes megfeledkezni magáról, és nem a főhős koraértett vívódásai, hanem a felhőtlen gyerekkort idéző etűdök a film legerősebb pillanatai. A mágia és realizmus határán táncoló karibi sziget, a gyerekek által „anyává” megszemélyesített bálna, és az őserdő a digitális világ előtti generációk képzeletének végtelen játszótereként tárul elénk. Wendy pedig egyszerre résztvevő és kívülálló ebben a világban, Péter legjobb barátja és valahol legnagyobb ellensége is, ami egészen új keretet ad a már sokszor látott történetnek.

Az egysnittesként ismert Victoria és az idei Oscar-nyertes Még egy kört mindenkinek operatőreként elhíresült Sturla Brandth Grøvlen zsigerien költői képei könnyedén visszarepítik a nézőt a természettel és a teremtéssel való szimbiózisba.A kamera impresszionista mozgását a gyerekek mozdulatai, sikításai, tekintetei irányítják, mindezt Dan Romer zenéje kíséri. A lebilincselő képi világ mellett az ismét remekül eltalált casting adja a film esszenciáját. Ahogyan a Messzi dél vadjaiban Hushpuppyt játszó Quvenzhané Wallis, a Wendyt alakító (a forgatás idején 12 éves) Devin France is a film ütőere, aki nélkül darabokra szakadna Zeitlin víziója. A közelik által dominált filmben a lány belső monológja csak egyfajta mankó: valódi érzéseit az arcából, koránál érettebben csillogó kék szemeiből olvassuk ki.

Telitalálat az összes elveszett gyerek, de különösen a két testvért kisujjból kirázó Gage Naquin, és a Pétert alakító Yashua Mack, aki az első színesbőrű színész az eredetileg londoni karakter történetében. A további szereplőgárda nagy része több évnyi casting során, amatőr szereplőkből tevődött össze. Minden arcon ott ül egy történet, ami egy újabb réteget ad a filmnek. Zeitlin elző filmjének arcait menekítette  át ebbe a Terrence Malicket idéző fotografikus valóságba, a bravúros kameramozgások mögött azonban mindvégig ott van a dokumentumfilmes empátiája, egyfajta szeretetteljes szemlélődés.

Érezhető, hogy a hely mágiája a rendezőt is „rabul ejtette”, és talán ez az elfogultság teszi a Wendyt „egyszernézős” filmélménnyé. A nyolc évig tartó munkafolyamat nem a kidolgozott narratíván, hanem a repetitív elemeken és a nyögvenyelős forgatókönyvön érthető tetten. Ahogy a szereplőkkel együtt elszakad a louisianai otthon lebegős realizmusától, Zeitlin mintha megijedne attól, hogy mondania kell valamit a gyerekkor tragikus múlandóságáról, és ez a megfelelési kényszer teszi esetlenné a film drámai részeit. A mágikus realizmust kissé hatádvadász naturalista elemekkel töri meg, e kettő konfliktusát viszont nem igazán tudja megoldani. Ez a gyermekkorra jellemző, képzelet és valóság közti egyensúlyozás tehetné erőssé a filmet, mégis ez gyengíti leginkább. Zeitlin víziója a felnőtt nézőt akarja visszavinni az öntudatra ébredés pillanatába,  de közben egy ködös narratíván keresztül moralizálni is akar.  Lehengerlő képi világa és a kamera jelenlétére fittyet hányó gyerekszínészei miatt mégis érdemes mozijegyet venni, beülni rá, és a szinte két órás játékidő alatt elveszni ebben a vad, déli Sohaországban.