Benh Zeitlin 30 éves, elsőfilmes amerikai srác. New Yorkot hagyta el New Orleansért, s az animációs filmet azért, hogy „élő anyaggal”, emberekkel dolgozhasson. Olyannyira jól sikerült neki, hogy tavaly Cannes-ból elhozta az Arany Kamera díjat, a Sundance-ről pedig a zsűri nagydíját és a legjobb operatőr díját. A messzi dél vadjai című első nagyjátékfilmjével négy Oscar-díjra, köztük a legjobb rendezőnek járó aranyszobrocskára pályázott. Milyen érzés lehetett ez?
Persze mindenki ezt akarja tudni. [Nevet.] Nem lehet igazán megfogalmazni, csak azt tudom, hogy ez a valóság. Soha nem mertem elképzelni sem, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet velem. És soha nem is voltam még korábban Los Angelesben... Tökéletesen bizarr élmény volt...
Miről szól számodra A messzi dél vadjai?
Igazából a túlélésről – tudod, a túlélésnek két szintje van. Fizikai, környezeti túlélésről, a civilizációs ártalmak túléléséről, és hogy érzelmileg hogy éled túl, amikor elvesztesz dolgokat, az otthonod, vagy embereket: a gyereked, az édesapád, az édesanyád – azt az összeomlást, az optimizmus és a remény elvesztését.
Amúgy én ezt igazán beteg filmnek érzem. Egy kicsit sci-fi, mert nekem ez a film arról is szól, amilyen én voltam hatévesen: az egész világ körülöttem egy nagy kavalkád volt – amit a felnőttek gondolnak, meg amit a hatéves énem gondol, az teljesen más. De a filmben az is kérdés, hogy mi az amit én gondolok, és vajon hogyan látja ugyanazt Hushpuppy. Mik a szabályok? A felnőttek szabályai? De Hushpuppy a felnőttek és a túlélés hősévé tudott válni.
Gondolod, hogy az emberekben megvan Hushpuppy bölcsessége?
Szerintem mindenkiben benne van ez a bölcsesség. Azt hiszem, ezt mindenki birtokolja, amikor fiatal, aztán elveszítjük, lerombolódik. Amint felnőtté válunk olyan dolgokon kezdünk gondolkodni, mint a tudomány meg a politika, tudod: előítéletek, pénz, meg minden más, ami Hushpuppynak soha nem jutna eszébe. Neki csak a szeretet volt az otthona iránt, a szeretet az apukája iránt, nagyon egyszerű dolgok. Ez az a bölcsesség, ami megvan az emberekben, csak a felnőttekben ez már nem jön elő magától, akarattal kell ehhez visszanyúlniuk, máshogy kell gondolkodniuk. Sokkal egyszerűbben.
Van szerepe ebben a szörnyeknek? Mi a csuda ez, ezzel a nagy szarvval?
Ez Hushpuppy saját őstulokja. Beleivódik a lányba a tanítónő meséje: az ősember ellensége, mumusa volt az feldühödött őstulok. A mese szerint az őstulkok vadásztak az ősemberekre, betörtek a barlangjukba és felzabálták a csecsemőket a szüleik szeme láttára.
Hushpuppy fél tőlük, világának a részévé válik a festmény, a szörnyek, az a gondolat, hogy régesrég az ősember harcolt ezekkel a hatalmas teremtményekkel, és aztán megtalálta az utat a túléléshez. A saját túlélését ennek a történetnek a tükrében éli meg. Így köti össze a két világot.
Olyan ez a film, mint egy mese.
Igen, de neki valóság. Egy felnőtt azt gondolja, hogy amit lát, a film valósága, csak Hushpuppy fejében létezik. De a film nem egy felnőtt nézőpontjából készült, hanem az övéből. Hushpuppy számára mindez tényleg a valóság.
És az anyukája? Ő is csak a fejében van?
Nehéz megmondani, tudod, valamit a közönségre kell hagynom. Persze, a kislánynak ő is valóság. Ő tényleg elmegy és találkozik ezzel a nővel, tényleg szüksége van rá, és tényleg szereti őt. Felnőttként azt mondod: tényleg ő az? Persze, persze... De megpróbálom nem megválaszolni magamnak ezt a kérdést, mert azt akarom hinni, amit Hushpuppy hisz.
Éltél már át hurrikánt?
Igen, de kicsi hurrikánt. Nagyon nagy különbség van egy kicsi és egy igazi hurrikán közt. A kicsi csak olyan mint egy nagyobb vihar. Tudod, Dél-Louisianában valós félelem az, hogy egyszercsak jön egy vihar és lerombol mindent. Ezzel a gondolattal együtt élnek az ottaniak. Mindig ott lebeg a fejük felett a túlélés kérdése.
Miért költöztél New Yorkból New Orleansba?
Igen, tudom, hogy nehéz elképzelni, mindig mindenkitől megkapom ezt a kérdést, mert mindig mindenki New Yorkba akar menni. Nagyon szeretem New Orleanst, teljesen más, mint Amerika többi része. Nagyon szabad, nagyon vad, a csodálatos ételek és a csodálatos zenék városa. New York nagyon gazdag, nagyon versenyképes város. Roppant nehéz ott filmesként boldogulni, ha nem akarsz a filmipar részévé válni, és én a saját gondolataim szerint akartam filmet készíteni. Amikor lementem New Orleansba, rájöttem, hogy ez a tökéletes hely számomra – filmet forgatni is –, az emberek nagyon nagylelkűek, segíteni akarnak neked, míg New Yorkban olyan, mintha mindig meg akarnának állítani… Egyszerűen csak beleszerettem ebbe a városba. Nekem New York maga a pokol, New Orleans pedig a menny.
A Court 13 nevű függetlenfilmes csoporttal dolgozol. A többiek is New Yorkból költöztek le?
Többen közülük helyiek, de sokan csatlakoztak New Yorkból vagy az ország más részeiből is. De New Orleansban van a központ, onnét működünk. Igazi csapatmunka volt ez a film. A Court 13 elszánt és a maga módján őrült művészek közössége, akiknek ideális hely Dél-Louisiana az alkotáshoz. Nagyon fontos leszögezni, hogy Dél-Louisiana egészen más, mint az USA többi része. Ez az országrész a létezésért, a fennmaradásért küzd, ez nem egy szociálisan, indusztriálisan védett terület. Ezzel a filmmel ennek a vidéknek az embereit akarom ünnepelni, akik itt maradtak és küzdenek.
A Teknő lakóit?
A Teknő részben fiktív hely. De kicsiben létezik ilyen. Van néhány ház a mocsárvidéken New Orleans környékén. Vannak, akik minden kitelepítésre való törekvés ellenére ott akarnak maradni, vagy vissza akarnak költözni. Erős a társadalomban az előítélet velük szemben, hiszen gyakorlatilag nem akarják a civilizációt ezek az emberek. A saját útjukért küzdenek – ezt akartam hangsúlyozni a filmben is.
Színészmúlt nélküli helybéliekkel dolgoztál.
Igen, autentikus figurákat akartam. Viszonylag könnyű volt megtalálni őket, hiszen mindenki szereti a mozit. Mondjuk Hushpuppy esetében több száz kislány után jött szembe Quvenzhané Wallis, viszont amikor megláttuk, tudtuk, hogy ő az, akit kerestünk. Az apa (Wink) szerepével viszont bajban voltunk. Kiszemeltünk Dwight Henryt a jelentkezők közül, de nem akarta elfogadni a szerepet, mert nagyon elfoglalt: egy pékséget vezet abban az utcában, ahol a szereplőválogatást tartottuk. Végül úgy tudtuk meggyőzni, hogy a próbákat a pékségben tartottuk, és ő dolgozhatott közben. Képzeleted, rendszeresen tésztamaszatos volt a forgatókönyv. Aztán a forgatásra végül kivett három hét szabadságot.
Mennyi pénz van ebben a filmben?
Egy kicsit több mint egymillió dollár. Ez nekünk nagyon sok pénz, de a sztori volumenéhez képest nagyon kevés. Nagyon nagy kihívás volt beletuszkolni ezt a történetet egy ilyen kis költségvetésbe.
Gondolj csak a hurrikánra. Hogy filmezel le egy hurrikánt? Persze sokféleképp lehet spórolni: a nagy gátat például piciben építettük meg, a szörnyek valójában rózsaszín kismalacok voltak, a hangokat pedig George Lucas stúdiójának hangkönyvtárából válogattuk, ugyanabból, amiből a Jurassic Park hangjai is származnak.
A zeneszerzésből is kivetted a részed.
Nagyon erősen hatott rám a vidék önfeledt zenéje, a film kapcsán is a területre jellemző dallamokban, hangszerekben gondolkodtunk. Velem volt a gitárom. Ami eszembe jutott, eljátszottam, akár a forgatás szüneteiben, akár vágás közben. Vagy csak eldúdoltam egy dallamot Dan Romernek, ő meg átdolgozta zenekarra.
A Sundance előtt csupán két nappal fejeztétek be a filmet. Láttad-e végső állapotában a fesztivál előtt?
Minden gondolatom az volt, hogy be kell fejezni a filmet, de teljesen készen nem láthattam. Összességében persze milliószor láttam minden részletét, de egyben, készen nem. Az utolsó változtatásokat például egyáltalán nem láttam már. Szóval fogalmam sem volt, milyen lett. Annyira fáradt voltam, hogy már képtelen voltam azon gondolkodni, mi fog történni.
A fesztiválon azért gondolom megnézted egészben.
Igen. Az első vetítésen.
Tetszett?
Nem. Csak ültem és minden képnél az jutott eszembe, hogy mit kellett volna még változtatni. Ilyenek, tudod: nem jók a színek, nem stimmel a hang... Még dolgoztam fejben a filmen. Aztán a vetítés után érkeztek a dicséretek, mindenki azt mondta, hogy jól csináltuk. Akkor fejeződött be számomra, csak akkor tudtam úgy érezni, hogy készen van a filmem.
Emlékszem, amikor az első kritikákat olvastam a filmről – egy nappal a bemutatója után –, meglepődtem, hogy a kritikusok valóban megértették a filmet. Tudod, nem csak olyan „szerettem és írtam róla: jó film” típusú cikkek készültek, hanem az írók igazán mélyen megragadták a számunkra is fontos részeket. Akkor rájöttem, hogy működik a film. Minden, amit ki akartunk mondatni vele, kimondatott. Az volt az a pillanat, amikor ráébredtem, hogy az emberek tényleg megértik a filmet, hogy működik. A film mondanivalójának univerzálisnak és befogadhatónak kell lennie. Nem tudtuk előre, hogy megtörténik-e vagy sem, de sikerült.
És milyen volt Cannes-ban?
Ó, teljesen más. Ott már boldog voltam. Sokkal lazább voltam, nagyon örültünk. Quvenzhanéval voltunk Cannes-ban, sokat beszélgettünk, mosolyogtunk, táncoltunk, élveztük a fesztivált.
S a miskolci Cinefesten?
Nagyon kíváncsi voltam, hogy fogadják a filmet. Magyarország nagyon különleges hely. Jártam már Budapesten, van egy nagyon jó barátom itt. Tudod rengeteg országban jártam már, de ez olyan része a világnak, ahova érdemes visszajönni. Amúgy is, általában a nagyobb városokat nézi meg az ember, szóval jó eljönni kisebb helyekre is, jó megtapasztalni valami mást is. Nagyon más ez a hely, nagyon kíváncsi voltam az emberek reakciójára – mikor nevetnek, mikor sírnak, ha egyáltalán sírnak. Azt láttam, hogy itt is szereti a filmet a közönség.
Mennyire féltél az Oscar-gálától?
Az Oscartól nem félek. Csak a hurrikántól, meg a szörnyektől.
De mégis, ha az egyik Oscart megkaphatta volna a film, melyiket választottad volna?
Quvenzhané díját.
Mik a terveid? Gondolkozol már a következő filmeden?
A következő filmem még nem körvonalazódott pontosan. De olyasmi lesz, mint ez. Erről a vidékről, ezekről az emberektől,ezekről a tradíciókról: kicsit dokumentaristán, kicsit játékfilmesen. De még egyelőre csak írok…
