Első nagyjátékfilmje, a Hab című romantikus vígjáték után most egy igazi családi filmmel, a Véletlenül írtam egy könyvet-tel jelentkezett Lakos Nóra. Ennek kapcsán beszélgettünk az improvizáció és az írás fontosságáról, és arról, hogy mi van akkor, amikor már olyan fáradt vagy, hogy kilépsz a testedből.
Kommunikáció szakon végeztél, aztán újságíróként kezdtél el dolgozni. Miért felvételiztél az SZFE-re?
Érettségi után fél évre kimentem Londonba, és anyukám közben beadta a felvételimet kommunikáció szakra, hogy valami legyen, amikor visszajövök. A Kodolányin végeztem, aztán egy kicsit dolgoztam újságíróként, de terhes lettem, és amikor Míra megszületett, úgy éreztem, ezzel én is új életet kezdek. Először vágó szakra jelentkeztem, a harmadik fordulóig jutottam, végül nem kerültem be, de azóta is imádok vágni. Utána felvételiztem rendező szakra, ahova fel is vettek.
Az SZFE teljesítette a hozzá fűzött reményeidet?
Kevés embert vesznek fel az SZFE-re, úgyhogy akit igen, az úgy érzi, hogy az élet császára. Almási Tamás, a vezető tanárunk az első évben azt mondta, hogy ettől az iskolától mindenki annyit kap, amennyit kivesz belőle, és ez igaz volt. Mi elég sokat ki tudtunk venni belőle, minden félévben forgattunk kisjátékfilmet, dokumentumfilmet, tévéjátékot és riportot is, sokféle műfajban kipróbálhattuk magunkat. Az osztályunk úgy állt össze, hogy volt gyártásvezető, rendező és operatőr is, tehát rögtön ki tudtunk alakítani egy stábot az osztályon belül, és ez nagyon sokat segített.
Már ott körvonalazódott benned, hogy az ifjúsági és a családi film műfaja felé fogsz orientálódni?
Nem, még nem tudtam. Az első kisfilmem, a Coming Soon, a szülésről szólt. Az bizonyos szempontból kísérleti film volt, de már volt egyfajta mesés világa. Visszajelzésként is mindig azt kaptam meg, hogy van egy kicsit elemelt világa a filmjeimnek. Talán ebből is fakadt, hogy egyszer csak rátaláltam erre a műfajra, mert ebben ez jól működhet.
Említetted, hogy az egyetem után nem sokkal megszületett a kislányod. Lehetséges, hogy ez is errefelé irányított?
Nem tudok mindent arról, hogy mi miért történik velem, ezért ezt sem tudom biztosan állítani, de van bennem egyfajta családcentrikusság, játékosság, egy gyermeki én, ami mélyen bennem él. Alkotóként is szeretek látvány meg történetmesélés szempontjából is kreatív megoldásokban gondolkodni. De az is hozzátett a fiatalok felé forduláshoz, hogy miután befejeztem az SZFE-t, elmentem improvizációt tanulni az unokatestvérem férjétől, Andy Heflertől a Grund Színházba. Mivel pont kisebb gyerekeink voltak, kitaláltuk, hogy csináljunk improvizációs foglalkozásokat gyerekeknek a hétvégén. Ebből született meg később a Gyerekfilm Akadémia. Ez annyira élvezetes volt, hogy egy ponton úgy éreztem, szuper lenne gyerekeknek, fiataloknak filmet forgatni.
Miért tartottad fontosnak az improvizációt?
Rendezőként jó eszköznek tartom ahhoz, hogy közelebb kerüljek a színészekhez, a színészvezetés technikájához, és hogy legyen egy-két kézzelfogható játék, amit használni tudok.
Esetleg volt benned olyasmi is, hogy untad a realistább alkotásokat?
Most, hogy mondod, tényleg volt valami ilyesmi. Az SZFE-n a vizsgafilmek 90%-a valamilyen sötét, drámai történetet mutatott be, én meg a szülésről csináltam filmet.
A művészethez, a művészléthez nem pont ezek a sötétebb témák kapcsolódnak inkább a könnyed műfajok helyett?
Az előképeim a francia újhullámos filmek, amelyek könnyedséggel beszélnek az élet hétköznapi, és ezáltal legmeghatározóbbkérdéseiről. Komoly témákról könnyeden beszélni – úgy gondolom több embernek segíthet kapcsolódni... A film popkulturális műfaj, rohadt drága, és nagyon sokáig tart, amíg elkészül. És ha már csinálsz egy filmet, akkor jó, ha olyan nyelven tudod megfogalmazni, ami több emberhez elér, és közben mégis értéket képvisel.
Az első nagyjátékfilmed és a végzés között elég sok idő telt el. Milyen munkáid voltak és hogyan jutottál el általuk addig a filmnyelvig, amit a Véletlenül írtam egy könyvet is képvisel?
Az SZFE-n akkoriban minden osztályban öt-hat rendező volt, abból általában kettő volt az a szerencsés, aki végül tényleg egy nagyjátékfilmmel diplomázhatott Akkor még az MMK [Magyar Mozgókép Közalapítvány] nevű intézményhez lehetett pályázni, és Domborovszky Linda osztálytársam meg én kaptunk pénzt fejlesztésre, aminek rettenetesen örültünk, és elkezdtük írni a forgatókönyveinket. Aztán csődbe ment az egész, és éveken keresztül sehova nem lehetett pályázni – aztán jött a Vajna-féle rendszer. Közben nemzetközi lehetőségek felé fordultam, így a Szarajevói Filmfesztiválon elnyertem egy forgatókönyves pályázatot, amivel leforgathattuk az Edina című rövidfilmemet, ami egy Cserna-Szabó András-adaptáció, ezzel rögtön két díjat is nyertünk. Szeretem, amikor van egy alap, amitől aztán el lehet mozdulni. Ez is egy íróról szól, aki megalkot egy saját karaktert, aztán a végén megöli, vagyis kihúzza. Az Edinában is sok játékosság van, az író írja a történetet, mi pedig nézzük az alkotófolyamatot, ahogyan megváltoztat dolgokat. Talán ez hasonlít a legjobban a Véletlenül írtam egy könyvet-re, mert ott már megjelenik ez a világ, ez a stílus.
Ugyanezen a szarajevói fesztiválon volt lehetőség prezentálni filmterveket, és így találtam egy német producert, aki felkarolta a Magyar bajusz című kreatív dokumentumfilmemet, ami egy bajusz Európa-bajnokságról szól, és nyilván elég humoros, de közben a magyar identitáskérdésről is beszél. Forgattam még négy-öt kisfilmet, utána pedig televíziós sorozatokban dolgoztam. Pályáztam Vajnánál is, de legalább két-három pályázatomat visszadobták, és volt, hogy elkezdtünk írni valamit, de a gyártásra már nem kaptunk pénzt. Aztán egyszer csak megtaláltak a Habbal, és annyira kivoltam, amiért visszadobták pont egy előző filmtervemet, hogy azt mondtam, ha kaptok rá pénzt, megrendezem. Utána persze elkezdtünk együtt dolgozni a fejlesztésen Fekete Fruzsina forgatókönyvíróval, szóval tulajdonképpen véletlenül alakult így.
Mese habbal – Lakos Nóra: Hab
Lakos Nóra elsőfilmje Jean Pierre-Jeunet Amélie-jének és Adam Sandler összes vígjátékának szerelemgyereke, amely jószándéka ellenére sem tudja felvirágoztatni a magyar romantikus komédia műfaját.
Miért adaptációkból dolgozol, nincsenek jó forgatókönyvek, vagy egyszerűen csak az irodalmi szövegek inspirálnak?
Szeretek olvasni, és sokszor jön szembe olyan történet, ami megfog. Ad egyfajta biztonságot, és örülök, ha van egy alap. Írtam már sajátot is – kisfilmet és nagyjátékfilmet is –, tehát azt sem zárom ki, de annyira személyesnek érzem ezt a történetet is, hogy azt hiszem, egy adaptáció is tud szerzői és személyes lenni. Nem az van, hogy bújom a könyveket és keresem a következő filmtervet, hanem csak olvasok és van, hogy szembejön valami olyan, ami megfog vagy megszólít – ez elindít bennem valamit, és elkezdek rajta dolgozni.
Úgy tudom, vezetsz naplót, és az írásról szól „véletlenül” két filmed is. Az írás egy különösen fontos dolog az életedben?
Iszonyú zsúfolt az életem, mindig nagyon sok dolgom van, és zaklatottan csinálom a hatezer projektet, amit ráadásul mind imádok, de van olyan, amikor annyira túlpörgök, hogy azt érzem, kikerül a lelkem a testemből. És amikor végre eljutok odáig, hogy leülök, és elkezdek írni, akkor érzem azt, hogy na, kezdek visszatérni, végre vannak saját gondolataim az életemről vagy bármiről. Néha azzal is szoktam játszani, hogy bal kézzel írok, mert kíváncsi vagyok, ez mit hoz ki belőlem, milyen a kézírásom. Olyat is csináltam már, hogy minden reggel tudatosan írtam öt percet, vagy csak egy oldalt.
Ezt miért csináltad?
Ez pont a forgatókönyv fejlesztése alatt volt, és akkoriban sokat olvastam arról, hogy az írásnak milyen hatásai vannak. Van egy olyan írásgyakorlat, amiben azt javasolják, hogy minden reggel írjál, és én ezt kipróbáltam – de nem tartott sokáig, mert nem vagyok ilyen rendszeres. Az biztos, hogy egyfajta felszabadult megkönnyebbülés jön ki belőlem, amikor írok, de egyébként az egész családom ír. A lányom a legnagyobb inspiráció ilyen szempontból, mert ő tizenhat évesen írt egy saját regényt, ami meg is jelent Spicc/pipa címen. Sokat segített neki az írás, feldolgozni a kamaszkori nehézségeit. Pár év múlva találtam rá Annet Huizing Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című kötetére, de biztos, hogy a lányom példája is hozzáadott, hogy ennyire megfogott ez a történet.
Akkor ez valóban egy nagyon személyes történet is. Egyébként tanítasz is fiatalokat: mennyire terápia ez számukra és mennyire tud valódi alkotássá válni az írás ebben a korban?
A kamaszoknál látszik a legjobban, hogy az írás mennyire terapeutikus. Mi öt évvel ezelőtt kezdtük el a Cinemira Junior Script Labet az NFI Fast Forward programjának a keretében, mert úgy gondoltuk, milyen jó lenne, ha nemcsak felnőttek írnának gyerekeknek, hanem fordítva is. Egyébként is szeretem bevonni a gyerekeket az alkotásba. Érdekel, hogy mit hoznak, mik azok a témák, amik most foglalkoztatják őket. Sokszor nagyon komoly kérdésekkel jönnek, ráadásul elképesztő elánnal. Élvezem, hogy milyen őszinték, empatikusak egymással a fejlesztés során, és tényleg nagyon sokat segít nekik az írás, hogy megértsék magukat és a körülöttük zajló világot.
Zsurzs Kati karaktere azt mondja a filmben, hogy kell legyen tétje az írásnak, de mi van, ha valakivel nem történt akkora trauma, mint a főhőssel? Ez nem tántoríthatja el a fiatalokat az írástól, hogy „akkor ez nem nekem való”?
Ez úgy hangzik el a filmben, hogy „mi a problémád?” – egy történet konfliktus nélkül olyan mint a kóla buborék nélkül. Ha nincs igazán problémád, akkor keress más hobbit. Ez az én válaszom is. Attól izgalmas ez a történet, hogy egy kicsit unortodox módon meséljük el, mert a történetek általában úgy indulnak, hogy van egy főhős, akinek van valamilyen problémája, és elég hamar ki is derül, hogy mi az. A mi főhősünknek az a problémája, hogy azt gondolja, nincs problémája, tehát tagadásban él. A fő téma a gyászfeldolgozás, és ebben az esetben ez tökéletesen működik, mert a főhősünknek blokk van: túl korán történt vele az esemény, amit akkor nem tudott feldolgozni, és most van egy olyan „trigger”-pont, ami elindítja benne ezt a folyamatot. Ilyen szempontból mindenki, aki egy kicsit mélyebbre ás magában (vagy amikor eljön az a bizonyos pont, amikor visszatér a lelke a testébe, és elkezdenek újból saját gondolatai lenni), akkor hirtelen el tud kezdeni azon gondolkozni, hogy mi van vele, miért történnek vele bizonyos dolgok folyamatosan, miért szomorú, amikor látszólag nincs is oka rá, vagy miért ideges, pedig nem is történt semmi. És lehet, hogy ezt ki tudja írni magából – mert azért mindenkinek van valamilyen problémája, a kamaszkorra meg ez különösen igaz. Nem mondom, hogy mindenkinek az írás a legjobb út, hogy ezt feldolgozza, de az írás igenis egy eszköz lehet erre.
Az, hogy a főhős nem látja az édesanyját még fotókon sem, csak a végén egy videóban, így van a regényben is?
Nem, nincs szó róla, hogy van-e fotó, vagy nincs. Az anya emlékmorzsáiból kevés van a regényben, jóval kevesebb, mint a filmben, és ezért az anya karaktert gazdagítani kellett. Akkoriban halt meg a nagymamám, amikor elkezdtem írni ezt a forgatókönyvet. Fölmentem a lakását pakolni, és éppen a nappaliban voltam, amikor a másik szobában becsapódott egy ajtó. Olyan volt, mintha ott lenne, átmentem, és egy picit beszélgettem vele, aztán ránéztem a tapétára. Nagyon markáns tapétája volt. Azon gondolkoztam, hogy az mennyire ő, hogy ezzel az arany és zöld, virágos, nagyon extrém tapétával fedi be a falakat? Hogy milyen apró dolgokban tud megjelenni egy ember, olyanokban, amiket nem is veszünk észre, amikor még tele van a lakás. Azt, hogy nincs fotó, csak azért tettem bele, mert erősíti azt a pillanatot, amikor végre meglátjuk az anyát. És működik, mert várod és kíváncsi vagy, és most már látni akarod, hogy milyen az anya. És egyébként nem segít, ha csak egy fotót látsz: nem lenne elég, mert amit ő keres, az egy saját kép, egy saját kapcsolódási pont, amit fel kell építenie magában sok kis részletből.
Néha magamat sem értem – Lakos Nóra: Véletlenül írtam egy könyvet
Ha van olyan rendező, aki képes lehet feltámasztani a magyar ifjúsági film kihalófélben lévő hagyományát, az kétségtelenül Lakos Nóra. Az egyelőre kérdés, hogy ez sikerült-e neki a Véletlenül írtam egy könyvet című mozival, az azonban biztos, hogy az Annet Huizing könyve alapján készült darab a sikeresebb hazai műfaji próbálkozások közé sorolandó.
Nagyon erős és izgalmas a film látványvilága. Ez már elejétől fogva megvolt benned vagy a látványtervezővel együtt dolgozva találtátok ki?
Sok kép van a fejemben, amikor írok, de a csapatmunka iszonyatosan fontos. Szurdi Juci látványtervezővel amúgy is imádok együtt dolgozni, és a stábból többen ezer éve ismerjük egymást, hasonló az ízlésünk és félszavakból is értjük, mit akar a másik. A fő helyszín egy Bauhaus-ház, ezért minden Bauhaus-irányba ment, aztán ez meghatározta a színeket és a formákat is. Abban már a kezdetektől fogva biztos voltam, hogy erős színeket fogunk használni, miközben ízléstelennek tartom, amikor értelmetlenül színes és habos-babos egy film csak azért, mert gyerekeknek szól. Fontos volt megtalálni, hogy mi az, amitől minden mögött lesz gondolat és értelem.
A főhős „kibeszéléseit” miért tetted bele a filmbe?
A tételmondatom az volt, hogy az, hogy az írást, a gondolatait, az érzelmeit hogyan vizualizáljuk, hogyan fejezzük ki úgy, hogy vezetett eklektika legyen. Szerettem volna minél többféleképpen megjeleníteni, hogy éppen mi van a főhős fejében vagy szívében.
A jövőre nézve milyen filmterveid vannak?
A Véletlenül írtam egy könyvet egy nagyon komplex, nagyon nagy munka volt, és minden szeletében benne vagyok az elejétől kezdve, a forgatókönyvírástól a rendezésen át a produceri munkákig, sőt, a forgalmazásban is benne vagyunk felesben a Cinemira csapattal a Juno11 mellett, úgyhogy most gyakorlatilag napi nyolc-tíz órában azon dolgozom, hogy minél több emberhez eljusson a film. Azt érzem, erre most rá kell pihennem mielőtt beleugornék egy új dologba. Meg kell érkezni abba, hogy ez jó, szeretik, és kicsit élvezni ezt a részét is.
