A japán szerző legújabb cannes-i sikere úgy illeszkedik tökéletesen az alkotói pályába, hogy közben jelentős pontokon helyezi máshová a hangsúlyt. Persze végsősoron most is a nukleáris családdal babrálunk, de ezúttal a maszkulinitás és a heteronormativitás dilemmái is fontosabb szerephez jutnak.
Ha végiglapozzuk a Koreeda-művek szinopszisait, elsőre talán nem is egy élvonalbeli, nemzetközi díjakkal is gyakran kitüntetett filmrendező képe jelenik meg előttünk, hanem egy szappanopera alkotójáé. Elcserélt gyerekek, korábban soha nem látott, hirtelen előkerülő testvérek – láttunk már ilyet, és nem vágyunk oda vissza. Épp ez az asszociáció mutatja viszont, hogy mekkora bravúr ezeket a nagyon direkt, nagyon „vonalas” történeteket úgy elmesélni, hogy ne az alapvető fordulatok banalitása kerüljön fókuszba, hanem a mélyben zajló lelki változások.
És persze Koreeda minden felvetése közepén ott van a család intézménye, amely a rendező szerint nemhogy repedezik, de szinte egyáltalán nem képes választ adni a kortárs dilemmákra. Az idei Cannes-i Fesztiválról a legjobb forgatókönyv díjával távozó Szörnyetegben az életmű jónéhány ismerős eleme megjelenik: a gyerekszereplők (Anyátlanok, Bolti tolvajok), az egyik karakter jelenben is sebeket feltépő halála (Still Walking) most is felkerülnek a sakktáblára, ám a japán mester ezúttal szinte hitchcocki módon rejti el előlünk, hogy mi is a film valódi tétje.
Furcsa események rázzák meg az egyébként csendes város életét. Leég az egyik toronyház – ahol a pletykák szerint hostess-szobák is működtek –, a kiskamasz Minato (Soya Kurokawa) pedig elkezd szokatlan dolgokkal foglalkozni. Felteszi anyjának a kérdést, hogy mi választja el egymástól az embereket és a disznókat, levágja a haját és furcsa helyekre kirándul. A kisfiú végül bevallja, hogy Hori tanár úr (Eita Nagayama) áll a különös viselkedése mögött. A fiú anyja (Sakura Ando) pedig azt teszi, amit valószínűleg ebben a helyzetben minden más szülő is tenne: bemegy az iskolába, és dühösen kéri számon az egész tanári kart. A játékidő harmadánál azonban nézőpontot váltunk, hiszen kiderül, hogy nem is olyan egyértelmű minden, mint elsőre hittük.
A Szörnyetegben meglepő módon épp az a legkevésbé izgalmas, amit a váltott nézőpontú szerkezet ígér. Minimum a Tavaly Marienbadban óta senkit nem lep meg, hogy ahogy objektív igazság sem nagyon létezik, úgy a múlt sem egy lineárisan elmesélhető történet, hanem emléktöredékek, verziók, motivációk összessége. Koreeda azonban csavar egyet ezen a frissnek tűnő, de igazából már rég túlhasznált struktúrán. Az anyuka, a tanár és a gyerek szemszöge egyértelműen különbözik, de ezek a differenciák nem ellentmondanak egymásnak, hanem továbbgörgetik a központi cselekményt. A rendező leplezetlenül játszik a nézővel, részleteiben mást mesél el mindhárom alkalommal (az idővonal egy részét például egyszer fel is gyorsítja), és próbára teszi a türelmünket, hiszen mindkét váltásnál arra várunk, hogy derüljön ki végre, mire megy ki a játék. A szerkezettel való manipuláció végül aztán akkor éri el a csúcspontját, amikor kiderül, hogy a filmet elindító események nem ahhoz kötődnek, akire a történet legtöbb pontján gondolnánk.
A struktúrának tehát konkrét célja van: információt manipulál és tart vissza, de arra is lehetőséget biztosít, hogy minden mellékkarater megkapja a privát ívét. A legjobban az anya szekvenciája sikerült: Sakura Ando szép és karakteres alakítása tökéletesen átélhetővé teszi, micsoda kín egy szülőnek, ha látja, hogy a gyereke nincs jól, de mivel az semmit nem mond el neki, segíteni sem tud rajta. Ám bármennyire is érzünk együtt a nővel, negatív szempontból is hozzá kapcsolódik a film egyik kulcsmomentuma. „Megígértem apádnak, hogy kitartok, míg lesz egy normális családod. Egy olyan átlagos, mint amit mindenhol látsz” – mondja a nő egy ponton, mire a kisfiú kiugrik az autóból. Elsőre nem is sejthetjük, mekkora jelentősége van ennek a pillanatnak, de később kiderül, hogy Minato nem csak dacból tagadja meg ezeket az elvárásokat. Míg Koreeda korábban azt húzta alá, hogy a család definícióját tagítanunk kell, most mintha arról beszélne, hogy milyen tragédiákhoz vezethet, ha ragaszkodunk a klasszikus fajtákhoz.
Merthogy ez vezet Minato és osztálytársa, Yori (Hiiragi Hinata) tragédiájához. Lehet, hogy ha nem megfelelő családod van, az ugyanolyan rossz, mint ha egyáltalán nincs? Bár persze nem ennyire egyszerű ez a képlet, sőt, Minato anyja a saját keretrendszerében mindent megtesz a fiáért, de vannak olyan berögződései, amiket tudatlanul örökít át, és amelyekkel szemben a gyereke majdnem elveszíti a harcot.
Az új Koreeda-műben nemcsak a család intézményében veszítjük el a hitünket, hanem a heteronormatív társadalom elvárásaival is szembesülünk. Bár a rendezőre korábban nem volt jellemző a direkt politizálás, most mintha ilyen téren is bátrabb lenne: az iskolában ironikus színezetet kap a japán társadalom szabályokhoz való ragaszkodása, a film kulcsmondatát pedig végül a szintén érdekes hátterű igazgatónő mondja ki. „A boldogság az, amit mindenki elérhet” – hangzik a kissé szentimentális tanulság, amely egy mondatban foglalja össze koreedai humanizmus legfrissebb leágazását.
A Szörnyeteg remekül megírt, komplex film, amelynek a végén bizony túlcsordul az a bizonyos giccs, de ezt könnyű megbocsátani, mert nagyon tudatos minden, ami előtte történik.
