A japán rendező egy francia kitérő után visszatér legkedvesebb témájához, csak most éppen dél-koreai színészekkel és helyszíneken gondolja újra, hogy mit is jelent a család fogalma.
„A családodat nem te választod” – Koreeda Hirokazu szinte minden filmjében ezt az evidenciá(nak gondolt állítás)t próbálja felülírni szedett-vedett társaságai által. Más-más apától származó féltestvérek, kórházban elcserélt kisgyerek, egy autóban talált és befogadott/ellopott éhező-fázó kölyök – ezeknek az életszerűtlen, problémás konstrukcióknak látszólag nem is kellene működniük, azonban Koreeda csodálatos mikrokozmoszában valami láthatatlan mégiscsak összeköti ezeket az embereket. Nem a genetika, az biztos: itt a családot verbuválják, nem nemzik. A rendező előző cannes-i sikere, a 2018-as Bolti tolvajok „gazdasági” miliőjébe térünk vissza, csak a japán helyett a dél-koreai társadalom perifériájára, ahol aranyszívű, de enyveskezű emberek bizonyítják be önzetlenül, hogy van közösség, ahol ítélkezés helyett elfogadásra lelhetsz.
„Henyék” – Hirokazu Koreeda: Manbiki kazoku / Shoplifters / Bolti tolvajok
Az előző év utolsó napjaiban elterjedt hír volt, hogy történelmi mélypontra ért Japánban a gyermekek születési száma. Hirokazu Koreeda újabb, Arany Pálmával honorált „családi” analízisét nézve sűrűn kísérthet e tudósítás.
A Broker cselekményének kiindulópontja egy úgynevezett „baby box", ahová a nem kívánt terhességek eredményét rejthetik el az anyalétre képtelen lányok. Így történik ez So-younggal is, aki egy cetli kíséretében hagyja ott újszülöttjét egy (keresztény) misszió „bébidobozában”. A doboz másik végén azonban nem a megszokott lelkész várakozik, hanem egy piti tolvaj, Sang-hyeon (az Élősködőkből is ismert Song Kang-ho) és tettestársa (Dong-soo), akik így tesznek szert kisgyerekekre, akiket majd „kibrókerolhatnak” olyan gazdag családoknak, akik ilyen vagy olyan okból nem akarják a hivatalos állami adopció bürokráciájával vesztegetni az idejüket. A sima „ügyintézést” két probléma gátolja meg: az egyik egy rendőrpáros, akik már régóta figyelik a címszereplő brókert, és most aztán végre le akarják buktatni; a másik a lemondásról lemondó anyuka, aki másnap visszajön a gyerekért. A Broker jobban behódol a különféle zsánereknek, mint a remekebb Bolti tolvajok: ugyan alapvetően ugyanarról szól, szerkezetileg ezúttal viszont road movie-t kapunk (az ad-hoc verbuvált csapat az újszülött potenciális szüleinek keresésében indul útnak), amit egy krimi szála keretez két másik nyomozóval, ezáltal a kelleténél talán kicsivel jobban elbonyolítva a cselekményt.
Nemcsak a kissé túlírt cselekmény teszi a Brokert egy leheletnyivel kevésbé összeszedetté a Bolti tolvajoknál, hanem az új ország is. Ugyan papíron logikusnak tűnt Dél-Koreába áthelyezni a cselekményt (a baby boxok ugyanis itt sokkal népszerűbbek, mint Japánban, ahol csak egyetlen ilyen intézmény található), a valóságban azonban érződik, hogy nincs még meg – vagy nem olyan erős – rendező és színészei között az a fajta intimitás, ami annyira szerethetővé tette az előző filmet. Koreeda ugyanazzal a loachi szeretettel nyúl lecsúszott, második esélyért éhező karaktereihez, mint otthon Japánban, de pár dolog valószínűleg „eltűnt a fordításban”. Ráadásul a Bolti tolvajokban még ízlésesen adagolt zene itt át-átcsúszik érzelgős klimpírozásba, ami óhatatlanul érzelmi zsarolásnak tűnhet – főleg ennyire a film elején. Ám mindezért kárpótolhat a film finom, néha szinte észrevétlen humora, ami segít a rendezőnek abban, hogy elérjen valami irtó nehéz dolgot: hogy olyan embereket szeressünk, olyan embereknek drukkoljunk, akiknek nem kéne. Ha belegondolunk ugyanis, itt mégiscsak embercsempészekről meg gyerekéről lemondó anyáról van szó…
A Broker – és talán a koreedai életmű – egyik legérdekesebb kérdése az, hogy az érdek hogyan tud észrevétlenül összefonódni az érzésekkel, így hozva létre valami családszerű, annál bizonyos értelemben lazább, más értelemben viszont erősebb formációt. A karaktereket itt is az érdek (ha nem is a meggazdagodásé, de a túlélésé biztosan) köti össze kezdetben, mint a Bolti tolvajokban (ott azért fogadják be az elárvult kissrácokat, hogy ügyes bolti tolvajoknak neveljék ki), ám valahogy mégis igazi közösséggé kovácsolódnak, akik a szegénység ellenére jól érzik magukat egymás társaságában. Lehet, hogy a feltétel nélküli szeretet feltétele az, hogy senkinek se legyen erkölcsi alapja ítéletet mondani a másik felett, hiszen ő maga sem sártalan?
Amilyen szedett-vedett a filmbéli csapat, olyan sokszínű a szereplőgárda is: a már bizonyított, veterán színészek mellett (mint az idei Cannes-ról egyébként legjobb férfi színész díjával hazatérő Song Kang-ho) egy igazi K-popsztárt is kapott a film: a fiatal anyukát alakító Lee Ji-eun művészneve IU a popszakmában, és amellett, hogy remekül beleszelídült ebbe a szerepbe, húzónévnek is bizonyult: a Broker hordtávolságához és műfajához képest sokkal jobban teljesített a dél-koreai mozikasszáknál.
Remek és fontos témákat feszeget a film (kinek van „joga” felnevelni egy gyereket?), és ugyan egy hajszálnyival, már-már feelgood movie szinten érzelgősebb a kelleténél (persze ez semmi ahhoz képest, hogy Hollywoodban mit hoztak volna ki a forgatókönyvből) – no meg nagyon kilóg a lóláb egy gyerekkarakterrel, aki csak a cukiságfaktor növelése miatt került be a filmbe –, a Broker szép és logikus továbbgondolása a Bolti tolvajok gondolatainak: a családot nem mi választjuk, de jó lenne, ha mégis.
