Koreeda legújabb filmje finom utat jár be emlékezet és fikció körgyűrűin, önreflexív keretet adva anya-lánya konfliktusról szóló történetének.
Ritkán tudatosítjuk, de emberközi viszonyainkat perpetuum mobile módjára körbefonják személyes emlékeink. Épp ezért a nagy arányban felbukannó negatív töltetű emlékek rossz kapcsolatot láttatnak, míg a pozitívak a másik oldalra billentik a mérleget. Azonban a posztmodern érában egyre inkább gyanakodva vizsgáljuk felül emlékezetünket. Hívhatjuk hézagos, részleges vagy csalfa emlékezetnek, közös tapasztalataink külön-külön utakon indulnak el a memória útjára és így vagy úgy, némiképp fikcionalizált történetekké válnak. Hirokazu Koreeda legújabb filmje, Az igazság, finom utat jár be emlékezet és fikció körgyűrűin, olykor szorosan összekapcsolva, máskor szöges ellentétbe helyezve azokat. A kortárs japán filmtörténet meghatározó alakjaként Koreeda ugyanakkor elkészíti a maga önreflexív költeményét, amiben a film a filmben szerkezet, valamint a színész-sztárperszóna-magánszemély triumvirátusa rétegzi a történetet.
A 76. Velencei Filmfesztiválon debütált Az igazság kuriózuma, hogy ez Koreeda első nem japán filmje, javarészt franciául, alkalomadtán angolul beszélnek benne. A párizsi Montparnasse negyedben forgatott, francia színésznőlegendákkal megfűszerezett film pedig szemrebbenés nélkül beilleszkedni látszik az európai művészfilmes tendenciák kontextusába. Fabienne Dangeville (Catherine Deneuve) ízig-vérig díva, a francia filmművészet élő legendája, aki idős kora ellenére is aktívan dolgozik. Életrajzi könyvét készül kiadni, amikor gratulációképpen lánya, Lumir (Juliette Binoche) és családja meglátogatja a színésznőt. Lumir forgatókönyvíróként telepedett le New Yorkban sorozatszínész férjével, Hankkel (Ethan Hawke) és lányukkal, Charlotte-tal (Clémentine Grenier). Az óriási távolság anya és lánya közt azonban nem kizárólag földrajzi értelemben tapasztalható. Lumir ugyanis neheztel anyjára, amiért az életrajzi könyvében meg nem történt, boldog családi emlékeket hazudik. Fabienne ezzel szemben közeledne lányához, de ebben sokszor saját büszkesége gátolja meg. Anya és lánya Fabienne új filmjének apropóján revizionálja kapcsolatát, régi emlékek törnek felszínre és újak születnek.
Az igazság nem tekinthető nagy volumenű cselekményes filmnek, a történet ehelyett teret enged annak, hogy a karakterekben és azok árnyaltan változó viszonyrendszerébe nyerjünk betekintést. Merész és kifejezetten izgalmas a rendező részéről az, hogy a dramaturgia mozgatórugójaként egy láthatatlan szereplőt választ ki. Az elhunyt színésznő, Sarah emléke tulajdonképpen Fabienne és Lumir keserédes közös nevezőjeként jelenik meg. Fabienne számára Sarah egyszerre volt vetélytárs és jó barát, Lumirnak anyja helyett anyja volt. Ahogy Lumir, úgy Sarah is végül Fabienne árnyékába kényszerült, aki viszont kőszívűen és magányosan került ki a megnyert csatából.
A forgatókönyvet szintén jegyző Koreeda, bár hamisíthatatlanul európai filmet rendezett, mégis van némi áthallás előző filmjei és Az igazság között. Ahogy a Bolti tolvajokban vagy A fiam családjában, úgy francia filmjében is felbukkan egy motívum, miszerint a szereplő nem vérrokont szeret családjaként. Ekképpen Lumir Sarah-hoz kapcsolja az anyai jegyeket és így Fabienne-ben is tudatosul, hogy sikeres színésznőként az egyik legfontosabb szerepéről maradt le.
Ehhez mérten anya és lánya pengeélen táncoló viszonyát a film a filmben felállás is láttatja. Fabienne sci-fije a két nő kapcsolatának elemelt átiratává válik, ugyanakkor a forgatás élménye és az, ahogyan Fabienne néma megvetéssel lesi fiatal színésznő-kollégáját, sokat mond el az idősödő dívák válságáról. Ezáltal Az igazság inkább a filmszínésznőknek címzett szerelmeslevél, ami nem feltétlenül a film médiumát helyezi középpontba, hanem az őt éltető ikonokat. Fabienne él-hal a publikumért és elgondolása szerint az igazság egyszerűen unalmas a fikcióval szemben. Bár 70 felett is valóságos jelenség, Fabienne minden varázsa és hiúsága mögött felfedi előttünk kételyeit és az önbizalmán esett foltokat.
A néző fantáziáját elkerülhetetlenül megmozgatja a kérdés, hogy vajon van-e hasonlóság, „igazság” Deneuve valós személye és fiktív karaktere között? Annyi bizonyos, hogy a film során számos lehetséges korreláció felmerül és valószínűleg ezt maga Deneuve is pontosan tudja. És ahogy annak lennie kell, a francia színészlegenda öniróniával, humorral és gyengédséggel uralja Fabienne karakterét. Binoche már nem először merül el a filmes önreflexivitás játékában (Kettős életek, Sils Maria felhői), de értelemszerűen vízválasztó különbség, hogy Koreeda filmjében ezúttal forgatókönyvíróként és nem színésznőként jelenik meg. Ami a végeredményt illeti, nem meglepetés, hogy a Deneuve-Binoche páros kiválóan működik. Tekintetekben beszélnek, csípős megjegyzésekkel hadakoznak, hogy aztán a vihar után érzékeny közelikben találkozhassanak.
A 35 mm-es celluloidra forgatott, Éric Gautier által fényképezett film képi világában tapinthatóvá válnak a textúrák, amiket a nyár-ősz közötti aranybarna színvilág és olykor a lassan hullámzó kameramozgások egészítenek ki. Az így kapott családi bensőséget látva határozottan jó választás volt analóg technikát társítani a filmhez, a pálmát pedig kétséget kizáróan a két színésznő részletgazdag közelképei viszik. Habár Hirokazu Koreeda legújabb filmje szerényebb darabja a rendező életművének, amiről Az igazság néhol elszabaduló szentimentalizmusa is tehet, a Deneuve-Binoche páros garantálja a maradandó filmélményt. Hiába megszokott toposz az anya-lánya párharc, a saját emlékezetükkel vívott küzdelem töprengésbe ejti a nézőt. A hiányos, a ferdített és az utólagosan kipótolt emlékek után hol az igazság?
