Vannak történetek, amikkel nincs semmi más baj, mint hogy médiumot tévesztettek: a Bébibumm nagyszerűen működött volna sorozatként.
A film olyan alapszituációra épül, ami tökéletes recept egy félórás sitcomhoz: egy fedél alatt lakik anya, lánya és utóbbi pasija. Az anya, Mado (Juliette Binoche) tudniillik munkanélküli, elvált, lányán kívül senkije nincs, ráadásul hiába közelít ötven felé, infantilisebb nem is lehetne, olyan, mint egy tinédzser, szinte képtelen eltartani magát. Motorozik, metallicás pólót hord, pasizik, a szobája egy kupleráj, szétszórt, képtelen bármit is komolyan venni. Illik a képbe, hogy lányát 17 évesen szülte, Avril (Camille Cottin) viszont a tökéletes ellentéte, mivel gyakorlatilag magát nevelte fel.
Ő most harminc, de anyja pár évvel fiatalabb húgának néz ki. Van egy tisztes, ámbár igen szürke melója, komoly párkapcsolata, ráadásul a srác is rendes gyerek, talán túlságosan is, a szülei például a tökéletes ellentétei Maddónak és sokat utazó karmester exének (Lambert Wilson, aki szerint franciául káromkodni olyan, mint selyemmel segget törölni). Avril ideges típus, anyja helyett és érte is aggódik, egyszóval felcserélődött közöttük az anya-lánya szerep. A két főhős igencsak ötletesen van kidolgozva, éles a kontraszt és ebből fakadóan a cicaharc is sok közöttük.
Aztán a bonyodalmak is a helyükön vannak: Avril terhes lesz, de az igazi komplikáció, hogy nem sokkal később Maddo is, aki egy görbe este után újra összekavart az exével. Illik a képbe, hogy a nő nem csak stílusában, de termékenységében is igencsak fiatalos. A születendő gyereke így aztán egyidős lesz az unokahúgával/öccsével. Noémie Saglio író-rendező még ezt is tudja tovább bonyolítani, például Maddo nem szól az apának, lányát pedig abban a hitben ringatja, hogy elvetette a gyereket. És persze terhességük előrehaladtával összezavarodnak a hormonjaik és kompletten megőrülnek, legalábbis ez a film így ábrázolja a terhességet.
Mindezek ellenére a Bébibumm nem jó film. Kezdjük az alakításokkal. A casting remek – Binoche letagadhatna tíz évet, szürkeegér lányát pedig végre nem egy topmodell alakítja, hanem egy koránál valóban öregebbnek kinéző, vagy ügyesen csúnyábbra sminkelt színésznő. A film elvileg főnyeremény a két színésznő számára, gyakorlatilag alakításuk hasonlóan teátrális. Ha van elég jó poén egy vígjátékban, akkor nem lenne szükség arra, hogy minden arcközeliben valami pofát vágjanak a színészek. Ezek a manírok tökéletesen működnek színházban, de még tévében is, ott kicsi a képernyő, mozivásznon viszont nincs förtelmesebb látvány egy viccesnek szánt grimasznál.
Tévés sitcomokat idéz az is, hogy a karakterek rendszeresen kimondják a gondolataikat, hogy legyen min nevetnie a nézőnek. Ha a tévében ellaposodnak a dialógusok, a néző elkapcsol, de moziban bocsánatos bűn, ha egy-két sor nem vicces, hanem drámai. A cselekmény pedig tele van kihagyott ziccerekkel: van néhány jelenet, amiben óriási a potenciál (pl. a radikálisan különböző értékrendet valló szülőkkel közös családi vacsorák), de ezek a szcénák érthetetlenül gyorsan el vannak varrva.
A film alig több mint másfél órás, mégis rengeteg jelenete van, ami teljesen széttartó cselekményt eredményez. Pl. meghal Maddo és Avril nőgyógyásza, akinek aztán el kell menni a temetésére, majd később fia, egy meleg Adonisz veszi át a két pácienst. Aztán Avril a munkahelyén összetűzésbe kerül a főnökével. De minek? Ehelyett inkább a két főhős kapcsolatának dinamikájára lehetett volna fókuszálni. A mellékkarakterek kidolgozottsága is hektikus: a két hősnő pasijai egyaránt unalmas figurák, viszont a nőgyógyászok, na meg Avril nyüzüge asszisztense és a kiégéssel küzdő, hipochonder kórházi recepciós bezzeg alaposan túl van írva.
A két hősnő meglepően kevés közös jelenetet kapott, nagyon sokat mozognak a saját szakállukra, és ezek a jelenetek persze unalmasra is sikerültek. Pedig ez a koncepció tényleg jól működött volna sorozatként, ahol az alkotók rá lettek volna kényszerülve, hogy jól megdolgoztassák a fantáziájukat és vicces bonyodalmakat agyaljanak ki. Sportot lehetett volna űzni annak a kitalálásából, hányféleképpen tud összetűzni egy fedél alatt az egyszerre terhes, inverz anya-lánya duó. A filmben nagy időugrások is vannak a terhesség(ek) első hónapjaitól az utolsóig, így aztán epizódokra sem lett volna kihívás felosztani a történetet.
A kész film így is epizodikus lett, ami viszont kivett belőle minden feszültséget és drámát. Így lehet jól elpuskázni egy egyszerre teljesen hiteles és extrém vígjátéki alapkoncepciót. Aki jó filmet akar látni a kortárs szülő-gyerek kapcsolatokról, annak ajánlom inkább a 160 percesen is izgalmasabb Toni Erdmannt vagy az Érettségit, amikhez akár ez a film is felérhetett volna, ha az alkotók nem állnak meg az ütős alapötletnél.
