Ki-ki döntse el a maga, hogy a Juliette Binoche-feminizmus-francia vígjáték trióval mennyire lehet biztosra menni, ám a Hogyan legyél jó feleség? egyértelműen bemutatja, hogy még innen is lehet csúfos bakot lőni.
Mindez azért is fájó, mert Martin Provost nem csak úgy muszájból lovagolja meg a feminizmust, hanem valódi érdeklődéssel és értő rendezői szemmel fordul a női lélek feltárása felé. Erről tanúskodnak ugyanis a Séraphine, a Violette és az Én és a mostohám című korábbi alkotásai is, amelyekben egytől egyig női főhősök lelkivilágát boncolgatja meglehetősen jól. Provost most tétet emelt, de belebukása azt bizonyítja, hogy maradhatott volna inkább továbbra is egy, maximum két léleknél: egy komplett lányneveldéről és a forradalom lengedező szeléről már nem tud úgy mesélni, hogy átélhető legyen.
A filmet keretbe foglalja a címre adott, pontokba szedett válasz: azzal indul, hogy a Juliette Binoche által alakított Paulette ismerteti egy francia feleségnevelde legújabb lakóival a tökéletes feleség ismérveit. A jó feleség sosem fáradt, de mindig csinos, alárendeli magát a férfinak, és főleg tudja hol a helye. Közben Franciaország már forrong, a forradalom szele lengedez, és a lányok közül is vannak többen, akiknek nem lehet már csak úgy beadni a háziasszonymaszlagot. Nem kell éppen atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, az elavult társadalmi konvenciók rabjaként Paulette fog a legnagyobb zajjal öntudatra ébredni, és levonni a tanulságot. Csak éppen arra nem számít a szerencsétlen néző, hogy mindezt pontosan ennyire didaktikusan tálalja Provost filmje, ráadásul végül – elnézést, spoiler – Paulette a komplett lányneveldével egy borzasztó musicalbetétben énekli és táncolja el az összes háziasszonyszabály immáron öntudatra ébredt női változatát.
Mindezt egy könnyed, humoros hamisítatlan francia komédia képében képzelte el Provost, ám valahogy ebben sem teljesít túl jól: a karakterek gyakran túltolják a kretént, néha teljesen bárgyú módon mutatják be a konzervatívabb nőket, ám legalább nem esnek át a ló túloldalára azzal, hogy a férfiakat egyből földön futó pondróként ábrázolják. Némileg javít a film komolyan vehetőségi faktorán, hogy a béna humor és a szájbarágás mellé helyenként valódi konfliktusokat és nehézségeket is kevernek – ilyen például az egyik lány öngyilkossági kísérlete –, de ezek csak nagyon rövid epizódok.
A fő szál Paulette személyiségfejlődésére koncentrál: az igazgatónő, aki egész életében az alázatra tanította a lányoknak, és valóban eszerint is élt, egyszercsak egy olyan világba kerül férje hirtelen halálával, amit nem ismer. Neki kell helyt állni, és rádöbbenni, hogy a férje busás nyereményt nem, ellenben adósságokat és cicis magazinokat igencsak felhalmozott a fiókjában. Hiába Binoche szokás szerint remek jelenléte, tőle is csak annyit vártak, hogy kicsit szenvedjen, majd a Nagy Nadrágjelenetben kapja fel a csodanadrágot – értjük ugye, ki viseli a nadrágot a háznál – és azonnal ébredjen öntudatra.
Talán ez a sorsfordítónak szánt, ám végtelenül kínos és szájbarágós jelenet jellemzi az egész filmet a legjobban. Olyan, mintha Provost hirtelen mindent akart volna: könnyed kis vígjátékot, komoly társadalomkritikát, giccses musicalt, egy sor hangzatos tanulságot. Egyikhez sem nyúl elég bátran, mindegyikből csak felületesen dobálgat be elemeket, rettentő szájbarágós stílussal és sokszor már bugyutaságba hajló humorral túlfűszerezve.
Ráadásul pontosan az ilyen filmek miatt fogják a nézők a női emancipációról szóló filmeket halálosan unni és nevetségesnek találni előbb vagy utóbb. A film témája és mondanivalója is őrülten izgalmas lehetne – hogyan változott meg a nők helyzete egyéni és társadalmi szinteken is –, mégis annyival le van tudva ez a sokrétű, és érzékeny bemutatásért üvöltő téma, hogy Juliette Binoche öntudatra ébredés címszó alatt felkap egy gatyát, és táncra perdül híres, erős nők nevét üvöltve.
