A szexuális önkifejezés nem egy könnyen feldolgozható téma a nagyjátékfilmekben, ez az „erotikus dráma” mégis ezt igyekszik teljesíteni. Inkább marad kísérlet, mint film.
A francia Belle Époque szenvedélytől hevített korszakában tapintható volt a közeledő változás. Ez a klasszikus értékeket modern, szabadabb erkölcsre cserélő közeg tökéletes táptalaja az effajta, női önmegvalósításról szóló progresszív történetnek. Mint a legtöbb kosztümös drámának, a Pajzán kíváncsiság fókuszában is egy szerelem áll. Méghozzá egy fotók és levelek által dokumentált történelmi románc a korabeli francia irodalmi élet ismert szereplői között. Pierre Louys szabadelvű költő, világjáró és a hobbifotózás egyik pionírja, erotikus fotóalbumában gyűjti fétisének tárgyát, szeretőiről készített aktfotóit. Egyik elsőszámú modellje Marie de Régnier, egy művészcsalád lánya és mellesleg közös barátjuk, a jóval unalmasabb, ám tehetősebb író, Henri de Régnier felesége. A lány titkos vágyait és valódi érzelmeit Pierre lakásán éli meg.
Korszakának egyik legtehetségesebb és legbotrányosabb francia írónőjének magánélete pletykákban és félinformációkban gazdag. Többek közt úgy tartják, hogy Pierre Louys mellett Marie de Régnier számos neves író hálószobájának volt vendége és a női kapcsolatokat sem vetette meg. A művésznő Gérard d'Houville férfiasnak ható művésznevén publikálta prózáit és költeményeit, melyek komoly népszerűségre tettek szert a huszadik század eleji Franciaországában. Valódi ismertsége mégis botrányainak és Pierre fotóalbumának köszönhető, mely gyakorlatilag a pornográfia korabeli megfelelője. Hiteles autobiográfiát tehát alapvetően nem lenne egyszerű feladat készíteni életéből, a rendezőnő így pontos adaptálás helyett inkább egy életérzést, egy hangulatot szeretett volna átadni filmjében, erre pedig egy leginkább pajzánnak nevezhető felnövéstörténetet állított össze.
A film központi kérdésköreit Pierre és Marie tiltott kapcsolatán keresztül ismerjük meg, pontosabban inkább aktfotózásaikon és szexjeleneteiken keresztül. A francia tévéfilmek világából érkező Lou Jeunet rendező azonban gondosan ügyel rá, hogy filmje ne váljon fetisizáló szexfilmmé. Az erotikus fotózás számtalanszor visszatérő motívuma Marie karakterének kíváncsi, de visszafogott naivából öntudatos amazonná válását szemlélteti, miközben igyekszik a cselekményt is továbbgördíteni. A legtöbb filmben az erotikus jelenetek pikáns, de üres ízesítésként, általában teljesen öncélúan vannak jelen, megszakítva az elbeszélés folyamát. Egy film, amely képes az erotikát megfosztani fetisizáltságától és a történetmesélés szolgálatába állítani, már önmagában elismerést érdemelne – ez a nemes kísérlet az eredetileg Curiosa címen futó alkotás esetében sajnos mégsem mondható sikeresnek.
Tüzes ágyjelenetek és érzelmi kirohanások váltják egymást montázsszerűen, komolyabb átkötések és magyarázatok nélkül. A néző így gyakran önmaga kénytelen kitölteni az időbeli ugrások és megmagyarázatlan döntések által hátrahagyott hézagokat. Komplikáltnak semmiképp sem nevezhető cselekménye a szakadozó narratívának köszönhetően válik mégis nehezen követhetővé. A film fontos üzeneteket igyekszik megfogalmazni és a női emancipáció Marie karakterének fejlődésébe ontott szimbolizmusa is érezhetően célja, ezek a motívumok azonban mindössze kidolgozatlan szándékok maradnak. Ügyetlen strukturáltságával inkább hasonlít egy pikáns fotóalbumra, mint koherens filmre.
Poszt-#metoo éránkban egyre több film foglalkozik a női reprezentációval és a szabad művészi önkifejezés kérdésével, erős főhősnőket szerepeltetve, akik segítenek egy inkluzívabb értékrend megalapozásában. Az ilyen ábrázolások társadalmi szempontból is építőek, amennyiben megfelelően közelítik meg témájukat. A nemrégiben bemutatott és Budapesten forgott Colette amerikaisított sztorija hasonlóképpen egy francia írónő öntudatra ébredését és a társadalmi konvenciók újraértelmezését mutatja be, középpontban a karakter személyiségfejlődésével. Colette gondosan felépített átalakulása azonban karakterének alapos kidolgozottsága és a következetesen szőtt narratíva segítségével válik hitelessé. Ezen attribútumok teljes hiányában a Pajzán kíváncsiság hamar lendületét veszti.
Egészen a történet harmadik harmadáig kell várnunk, hogy Marie karakterének fejlődése végre révbe érjen, de amint kezébe veszi az események alakulását, a film végre megtalálja sokat keresett lényegét. Az utolsó húsz perc mintha kárpótolni próbálná nézőjét az erotománia diagnosztizálásával töltött időért. Kétségtelenül erőteljes és inspiráló, ahogy Marie személyében megszületik a 21. század céltudatos és független nőideálja, ez a hatás mégis sokkal jelentősebb lenne, ha a nézőben sikerült volna valódi kötődést kialakítani karakteréhez a film folyamán. Így pedig Marie és a történet is marad a fotókról ismert meztelen alak az őt körülvevő sejtelmességgel, ami a kezdeti izgalom után hamar érdektelenné válik.
