A Gigi példája bizonyítja, hogy lehet kurtizánokról filmet készíteni anélkül, hogy kiejtenénk a szánkon ez a szót, csak nem érdemes. Az Oscar-díj szavazói pedig régebben sem voltak tévedhetetlenek.

Az utóbbi időszakban nincs olyan év, hogy az Oscar-díj nyerteseivel, vagy akár jelöltjeivel maradéktalanul elégedett lenne a közvélemény: a politikai hátszél, az ügyes lobbi, a kompenzálás vagy csupán érthetetlen döntési mechanizmusok következtében számtalan megkérdőjelezhető győztes született. És most nem azokra a helyzetekre utalok, amikor a nagyon erős mezőnyből nem a személyes kedvencemet tüntették ki, hanem amikor a kategóriájában egyértelműen több filmművészetileg előremutatóbb, esztétikailag értékesebb, nézőként szórakoztatóbb darab maradt alul egy középszerű nyertessel szemben (nem kell messzebbre mennünk a 2019-es gálánál). Nos, a jelenség nem új: kereken 60 évvel ezelőtt, 1959-ben Vincent Minnelli habos-babos musicalje, a Gigi az ekkor rekordnak számító kilenc Oscar-díjat söpört be, az összeset, amiben jelölve volt, köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járót – miközben mai szemmel a nézhetőség határát nem felülről súrolja a produkció.

A Gigi Colette kései, 1944-es kisregényén alapul. Az idős francia írónő (akiről a közelmúltban életrajzi film is készült) a századfordulóra helyezte cselekményét, és bár ifjúkori erotikus, polgárpukkasztó műveinél kevésbé explicit a Gigi, mégiscsak arról szól, hogy nagyanyja és annak nővére kurtizánnak nevel egy kamaszlányt, hogy előkelőbb életet biztosítsanak neki. A pikáns, a belle epoque festőisége mögé pillantó, kemény történetből viszont Hollywoodban alig maradt valami – Alan Jay Lerner forgatókönyve olyannyira leplezi az eredeti kényes helyzetet, hogy alig érteni, mi a konfliktus fő forrása.

Az 1949-es francia filmváltozathoz, illetve az 1951-es, ihletadó színpadi adaptációhoz képest is kifacsart megoldásoknak természetesen nem a nagynevű művészek (Lerner írta többek közt az Egy amerikai Párizsban-t, később pedig a My Fair Ladyt is) inkompetenciája az oka, hanem az ekkor még mindig élő Hays-kódex. A hollywoodi cenzúrarendszer a harmincas évektől erős tartalmi kontroll alatt tartotta a filmeket (főleg az erőszak, a szexualitás és az erkölcstelenség ábrázolhatósága tekintetében), így egy kurtizánok között játszódó film akár újabb szöget verhetett volna az elavult szabályzat koporsójába, ám nem ez történt. Míg sok rendező (például Hitchcock) azzal kísérletezett, hogy miként cselezhetné ki a megkötéseket, a Gigi alkotói inkább alájátszottak a rendszer fenntartásának. A producer, Arthur Freed évekig próbálta meggyőzni az MGM stúdiót, hogy a történet valójában arról szól, hogy a főhősnő fellázad a kurtizánéletmód ellen – miután pedig zöld utat kapott a produkció, a határok feszegetése helyett igyekezett minél inkább a szőnyeg alá söpörni a Gigi kényes vonatkozásait. A kurtizánéletet vagy egyáltalán nem, vagy a karikírozva látjuk (például a főhős volt szeretője által, Gábor Éva alakításában). A megalázó, mocskos oldalból csak a főhősnő végső monológja villant fel valamit – de ez is csak arra elég, hogy nézőként gyanút fogjunk, ez a film súlyosan elhallgatott valamit. A prostitúciót valami távoli, bohókás francia dolognak állítja be a film, amin felülkerekedik a talpraesett Gigi és az igaz szerelem, a rendszert fenntartó joviális időseken pedig csak megbocsátóan mosolyoghatunk. Pedig utóbbiak a forrásai a Gigi leginkább problematikus vonásainak.

Bár a Gigi sikeresen elhallgatja a forrásmű legsúlyosabb kérdéseit, cserébe újabb ellentmondásokat támaszt, amikre viszont nem reflektál. Ezeknek a forrásai az öregek, elsősorban Maurice Chevalier mellékszereplő karaktere, Honoré, aki Colette-nél nem szerepel: egy idős, gazdag nőcsábász, aki a film első perceiben arról énekel, hogy a kislányok arra valók, hogy nagylányok legyenek belőlük, és az unokaöccsét, Gastont is hasonló élvezetekre invitálja. A pedofília határát súroló hozzáállás a későbbiekben sem csökken, hiszen kiderül (bár a már ecsetelt csúsztatások és elhallgatások miatt nehéz összerakni a képet), hogy Gigi nevelői csupán arra vártak, hogy az unokájuk nagykorú, ebben az időszakban 16 éves legyen, és végre elkezdhesse a kurtizáni karrierjét. Pedig a szemérmeskedés következtében egészen eddig úgy tűnt, hogy jószándékból óvják a férfiak tekintete elől, és tanítják meg az előkelő viselkedésre az előkelő kapcsolat reményében. Gigi nem mehet ki a korcsolyapályára, mert az nem illendő, de gondolkodás nélkül odaadják, hogy legyen Gaston szeretője. Mindeközben a nagybácsi, a nagymama és nővére szeretetre méltó, kicsit bolondos figurák, az alkotók pedig semmit nem kezdenek azzal az önellentmondással, hogy a bájos aggok milyen szörnyű társadalmi beidegződéseket élveznek ki és támogatnak.

A három idős karakter mellett Gigi szerepét is bizonytalanul kezeli a film. Miután számos példával bizonyítja, hogy a lány milyen nagyszerű és különleges, okos, önálló és szellemes, hozzámegy egy kiábrándult playboyhoz – és a film szerint ez még mindig nagy kegy ahhoz képest, hogy a férfi a szeretőjévé is tehette volna. Colette sokrétű befejezését tipikus, felhőtlen hollywoodi happy enddé egyszerűsíti le a film, miközben szexista módon végső soron a betagozódást ünnepli.

Amellett, hogy Minnelli filmje ideológiailag és mondanivalóját tekintve több ponton megütközést kelthet, a szórakoztató szerepét sem tölti be (már?). Tíz perc után borítékolható, mi lesz a film vége, dramaturgiailag és kivitelezésében is borzalmasan elavultnak hat a Gigi – aki utálja a musicaleket, az bizonyára a hasonló példák miatt teszi, pedig ekkoriban még születtek ennél sokkal kiemelkedőbb és maradandóbb darabok is. S bár a zenéjéért és betétdaláért is Oscart kapott, valójában egyik sem emlékezetes. Néhány ötletes koreográfia, Gaston kiábrándultságának egydimenziós, de szórakoztató pillanatokat is hozó folyamata, valamit az ekkor hatalmas sztárnak számító Leslie Caron üdesége menti meg részlegesen a Gigit.

Az összkép azért is érthetetlen, mert Vincente Minnellinek nagyságrendekkel jobb musicaleket is köszönhetünk (Találkozunk St. Louisban, Egy amerikai Párizsban, de még a bűnös élvezetnek számító A kalóz / The Pirate is ide tartozik), hogy az egyéb műfajokról (A nap szerelmese / Lust for Life) ne is beszéljünk. Az, hogy a Gigi mégis kilenc Oscar-díjat nyert a legjobb film, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb operatőr (színesben), legjobb díszlettervezés, legjobb jelmeztervezés, legjobb vágás, legjobb betétdal, legjobb filmzene (musical) kategóriákban, egyfajta életműdíj is lehetett a középkorú Minnellinek, akinek ezután már valóban nem készültek emlékezetes rendezései.

Másfelől az akkori mezőny ismeretében az Oscar-szavazók a könnyebb utat választották, ami ma sem ritkaság. Ebben az évben különböző kategóriákban terítéken volt Az öreg halász és a tenger, a Szédülés (Vertigo) vagy az Élni akarok! (I Want to Live!), a legjobb film kategóriájában pedig konkrétan a Macska a forró bádogtetőn (Cat on a Hot Tin Roof), A megbilincseltek (The Defiant Ones), illetve az itthon kevésbé ismert Mame néni (Auntie Mame) és a Külön asztalok (Separate Tables) volt a Gigi vetélytársa. A súlyos drámák, kényes társadalmi kérdések helyett azonban győzött az ártalmatlan gejl és az eszképizmus. Visszatekintve úgy tűnik, hogy Gigi által képviselt felszínesség és cukormáz eluralkodása következtében áldozott le a musical műfajának, és valóban: a következő évtizedekben a tömegesen érkező sikerek helyett legfeljebb egy-egy érdekesebb darabot találni a műfajban. A Gigi után Hollywoodban megállt az idő, miközben Európában sokkal izgalmasabb folyamatok kezdődtek.