The Broadway Melody, 1929. Ha már hangosfilm, akkor legyen kövér – mondta az Akadémia a friss technológia bűvöletében, s akkor már pont egy táncos-színházas-kabarés film kell kapja az első hangos Oscart is, nem? A musical műfajának megkerülhetetlen alapfilmje – ergo már minden benne van, amiért utáljuk a musical műfaját.

The Greatest Show on Earth / A földkerekség legnagyobb show-ja, 1952. Az efféle, „cím alapján az egész filmet ismerjük” alkotásoktól már előre fél az ember, s nem megalapozatlanul. Az ötvenes évekre már azt hittük, hogy elmúlt a vásári attrakciók és rossz musicalek kora, a film mint önkifejező eszköz beérett és felnőtt – s erre '52-ben egy cirkuszos film viszi haza az Oscart. Az antipatikus Charlton Hestonról még elhiszem, de James Stewart mit keres ebben a filmben? Megsúgom: csak azért kapott díjat, hogy azt nehogy a kommunista alkotásként megbélyegzett, legendás Délidő (High Noon) vihesse haza.

Marty, 1955. Én imádom Ernest Borgnine-t. A filmtörténet legjobb arca. Foghíjas, őszinte vigyora ikonikus lett, ezt a soványka Oscart egyedül cipeli a hátán. Ami azért vicces, mert A vadász éjszakájával (Night of The Hunter), az Édentől keletrével (East of Eden) és az Ok nélkül lázadóval (Rebel Without a Case, utóbbi mindkettő James Dean-nel) versenyzett – és mégis...

Cimarron, 1931. Ha már az RKO ennyi pénzt beleölt ebbe a filmbe a nagy válság közepén, jutalmazzuk valamivel – sajnálkoztak az öregek az Akadémiánál. Meg hát az sem lehet, hogy e dicső nemzet születésével foglalkozó film ne kapjon szobrot. Az eredmény a filmtörténet legröhejesebb férfiszínészi alakítása: Richard Dix. Ugye, nem emlékszünk rá? Na, ezért nem.

Gladiátor, 2000. Kívül római, belül viszont ízig-vérig amerikai film: a Nagy Felemelkedés ezerszer látott sztorija ezerszer megrendezett képekben, akkor még viszonylag újnak számító CGI-vel került ezredikszerre filmvászonra. Sajnos, Ridley Scott és Russell Crowe jól felbátorodtak a sikeren, s azóta további filmekkel kedveskednek a műsajt aromájú popcorn kedvelőinek.

Dances With Wolves / Farkasokkal táncoló, 1990. Kevin Costner saját magát sztároltató háromórás (sőt, a rendezői változat 236, le kell írjam betűvel is, kétszázharminchat perces!), epikus sültelensége még tévésorozatként is unalmas lenne. Na ez a tényleg egészestés film, sőt, egész napos. Nem csoda hát, hogy annyira megihlette a giccskirály James Cameront, hogy az arcpír nélkül újrafeldolgozta a sztorit az Avatárban.

Braveheart / A rettenthetetlen, 1995. Ha Kevin Costner ilyen ügyesen tudta magát fényezni rendező-főszereplő kettes funkcióban, akkor én se maradhatok ki – mondta Mel Gibson, és befestette az arcát giccsszínűre. Szabadság, testvériség, rettenthetetlenség! Kár, hogy pont az eredetiséggel bánt ilyen skótul az azóta már Jézus Krisztus paradicsompasztává való püfölését is megrendező ausztrál direktor.

Terms of Endearment / Becéző szavak, 1983. Ezt az Oscar-baklövést igazából meg sem lehet magyarázni, mert ez egy olyan film, amit senki se látott: mindenki elaludt. Ha valaki mégsem, akkor küldjön be egy szöveget a szerkesztőségnek, megköszönjük.

Titanic, 1997. Senkinek sem kell bemutatni James Cameron giccs-csimborasszóját, a középiskolai emlékeskönyv és történelmi események fúziójából amúgy becsületes munkával, Zeiss-pontos nyálérzékenységgel megcsinált Titanicot. Az elképesztő az, hogy a Terminátor kettőt és ezt a filmet ugyanaz az ember rakta vászonra. Csak azért második, hogy ezt a toplistát is ne megint Cameron nyerje.

The English Patient / Az angol beteg, 1996. Egyezzünk meg: a 90-es évek sötét középkornak számítanak, legalábbis Oscar-ügyben. Ettől a filmtől pedig csak a néző lesz beteg, aki majd melodráma-túladagolás miatti hasfájásra panaszkodva angolosan távozik a moziból. A többi páciensnek gyógyírt csak a stbálista adhat. A bizottság védelmére szóljon, hogy nemigen volt amiből válogatni abban az évben (sem).