1965-ben csupa sztárparádét felvonultató film került az Amerikai Filmakadémia döntéshozóinak asztalára – legalábbis a legjobb filmért járó Oscar-szobrocskáért ilyenek küzdöttek meg¹, és a kiválasztott ötbe be sem került Elia Kazan Édentől keletre című munkája. Az év legjobb filmje címet pedig a sokáig csak televíziós sorozatok rendezőjeként ismert Delbert Mann első mozis rendezése nyerte el.

A Marty maga is tévéfilm remake-je: Mann 1953-ban mutatta be, nem kis sikerrel, azonos című romantikus televíziós rendezését. Két éven belül vászonra rendezte ugyanazt a történetet, melyhez a szereplők egy részét is megtartotta. Az eredmény felejthetetlenül kedves és bájos, az átírt forgatókönyv új formájában képes lekötni a mozinézőt is, bár maga a történet igencsak egyszerű, valóban tévéfilmes lélegzetű, és a film látványvilága sem használja ki a széles vászon nyújtotta lehetőségeket.

Az alig másfél órás cselekmény középpontjában egy olasz bevándorló, Marty Piletti, egy érzékeny lelkű mészároslegény áll. Külsőre mackóalkat, csupa mosoly és kedvesség, csakhogy lassacskán az agyára mennek a kotnyeles vásárlók, akik hússzeletelés közben folyton arról faggatják, mikor nősül már meg – nem szégyelli-e magát még mindig család nélkül létezni? Marty ugyanis 34 éves fejjel anyjával éldegél kettesben és jó megértésben egy öreg házban, ráadásul hamarosan egy nagynéni is hozzájuk költözik. Olasz bevándorlókról lévén szó, a rendező olasz származású színészeket kért fel a Piletti család eljátszására: a főszerepet Ernest Borgnine-nek adta², a két öreglány szerepére pedig Esther Minciottit és Augusta Ciollit kérte fel, akiknek valószínűleg élete legnagyobb alakítását jelentette ez a két szerep. Ez a döntés finom árnyalattal gazdagítja a filmet: valamennyien – de főleg a két idős asszony – ízes olaszos akcentussal beszélik az angolt.

A címszereplő Marty Piletti akárki lehetne a korabeli amerikai bevándorlók népes táborából: nem vált valóra az amerikai álom, nem lett egy csapásra sikeres és gazdag az ígéret földjén, hanem kétkezi munkával, mészárosként kellett megkeresnie saját és népes családja kenyerét. Minden öccse és húga kiröppent már az öreg családi fészekből, ő pedig lassacskán belenyugszik a magányába: önjellemzése szerint ő csak egy kövér kisember, aki megunta már, hogy minden szombat este a lányokat lesse – mellettük amúgy is csak ronda bogárnak érzi magát és folyton csalódnia kell. Ez az önjellemzés persze csak akkor szakadhat fel belőle, amikor anyja unszolására elmegy egy bálba, ahol véletlenül rokon lélekre talál: egy nem túl szép, de kellemes jelenségre, egy külvárosi tanárnőre, Clarára, aki igen szégyellt 29 évével maga is vénkisasszonynak számít. Egyikük jólelkű, de ügyetlen az udvarlásban, másikuk félszeg és bizonytalan, sosem volt kapcsolata, mindketten félnek az érzelmektől – és mindez ügyesen megbújik gesztusaikban, mozdulataikban, egész testtartásukban és hanghordozásukban.

Szerelmük története váratlanul, a hollywoodi love story-khoz képest meglehetősen hirtelen ér véget: a két magányos ember végre egymásra talál egy telefonhívás révén. Nincs itt sokatmondó pillantás, sem csókba olvadás lírai zenés aláfestéssel: Marty szívére és józan eszére hallgat, s végre eldönti, hogy fittyet hány a világ rosszallására, és belekezd ebbe a kapcsolatba, amiben végre jól érezheti magát – ennek első lépéseként egy telefonfülkébe zárkózik, és felhívja a lányt, aki egyre elkeseredettebben várja a telefon csengését.

Ez a történet így, vázlatosan elmesélve akár happy enddel végződő melodráma is lehetne, azonban a Marty pattogó párbeszédekkel megírt és csupa működő, klasszikus poénnal teletűzdelt, könnyed vígjáték. A feleséget fogni társadalmi kényszere és a magányűzés mellett van még benne pár olyan mellékszál, ami maradandóvá teszi a filmet. Az agglegények és párra találó társuk konfliktusa mellé egy olyan örök viszály is betársul, ami mindig viccek ezreit szülte: az anyós-meny összetűzés. Bizony a nagynéni kiköltözni kényszerül, amikor menyének elege lesz a rekcumozásból, és Marty imádott anyukája is saját szomorú jövőjét kezdi látni nővére sorsában, úgyhogy máris alattomos hadjáratot próbál indítani az alig megismert Clara ellen.

A legjobb filmnek járó Oscaron kívül a Martynak további három szobrocskát sikerült megszereznie: a legjobb rendező, a legjobb forgatókönyvíró és a legjobb férfi főszereplő díjával is kitüntették – utóbbi a második generációs olasz bevándorló Borgnine számára teljesítette be az amerikai álmot: elhalászta a díjat Spencer Tracy, James Cagney, Frank Sinatra és a fiatal szívtipró, James Dean elől.

A Martyban nincsenek formai bravúrok, zenéje viszonylag egyszerű, kellemes, vidám, nem túl emlékezetes, a film technikailag sem újít, a színészi játék hiteles, de nincsenek benne nagy kihívások, a szereplők jellemrajza azonban olykor csupán néhány elnagyolt vonal révén, a cselekmény szempontjából mégis elégséges aprólékossággal van kidolgozva, a története pedig újra és újra megráz, ma is – a hasizmaink tájékán. És rázni fog mindaddig, amíg a nézők között lesz magányos ember, és lesznek a világon anyósok.

¹ Az ötbe bekerült egy John Ford-film (Mister Roberts), egy Tennessee Williams-adaptáció (Daniel Mann: The Rose Tattoo), a parádés szereposztások pedig olyan neveket vonultattak fel, mint Henry Fonda, James Cagney, William Powell, Jack Lemmon, Kim Novak, Katharine Hepburn vagy Burt Lancaster.

² Aki Ermes Effron Borgnino néven született olasz bevándorló szülőktől 1917 januárjában Connecticut államban.