A filmszínészet Mozartja – Al Pacino-portré

2025. április 25. – írta Kovács Patrik

Ízig-vérig New York-i színész – legalább annyira kötődik a Nagy Almához, mint Woody Allen –, mégis lemossa a vászonról a túlsztárolt hollywoodi „nagyágyúkat”. Él-hal Shakespeare színházáért, de a legnagyobb szakmai sikereit robbanékony nagyvárosi zsaruk és hatalomittas gengszterek megformálójaként aratta. Nyolcvanöt éves lett Al Pacino, Hollywood apró termetű óriása, akinek parádés életműve csupa ellentmondás.

„Egy szicíliai történetnek a vakságról kell szólnia” – Interjú Antonio Piazzával, a Salvo társrendezőjével

2014. május 19. – írta Csiger Ádám

Fabio Grassadonia és Antonio Piazza író-rendezők debütáló filmje, a Salvo elnyerte a cannes-i Kritikusok Hetének nagydíját. A filmet utóbbi kísérte el a budapesti premierre.

Egy néma vers – Michelangelo Frammartino: Le quattro volte / Élet négyszer

2011. július 20. – írta Oláh-Badi Levente

Szégyentelenül banális az egész film – de mit is kellene szégyellni ezen? Valószínűleg sok filmes főiskolai tanárnak az az álma, hogy a nagyreményű diákok a magas lóról leszállva egy ehhez hasonló alkotással örvendeztetik meg a könnyektől meghatódó tanári kart.

Tévéfilm a vásznon – Delbert Mann: Marty, 1955

2009. szeptember 18. – írta Buzogány Klára

1965-ben csupa sztárparádét felvonultató film került az Amerikai Filmakadémia döntéshozóinak asztalára – legalábbis a legjobb filmért járó Oscar-szobrocskáért ilyenek küzdöttek meg¹, és a kiválasztott ötbe be sem került Elia Kazan Édentől keletre című munkája. Az év legjobb filmje címet pedig a sokáig csak televíziós sorozatok rendezőjeként ismert Delbert Mann első mozis rendezése nyerte el.

Mert ez most így dívik – Paolo Sorrentino: Il Divo – A megfoghatatlan

2009. szeptember 9. – írta Oláh-Badi Levente

Ugyan sokan dicsérték, meg ott van a cannes-i díj is, de én valahogy mindig bizalmatlan vagyok a portré-, vagy életrajzi filmekkel. Kezdeti meglepetésemre mindenesetre az Il Divo professzionálisnak professzionális. Először azt is mondogattam magamban, hogy jé, itt a vágó meg az operatőr jobban dolgoznak, mint a rendező.

Az itáliai filmek indiszkrét bája – Olasz filmek a TIFF-en

2009. június 8. – írta Szilágyi Zoltán

A TIFF első Chirilov-interjúinak egyikében elhangzott, hogy számszerűleg idén minden korábbinál több az új szekció, köztük az országok filmjeit bemutató kategóriák. A finn filmek csoportja volt a legrendezettebb, az olasz filmeket bemutató szekció azonban eklektikusra sikerült: kidolgozott, megmunkált és felületesen összehozott alkotás egyaránt volt benne.

Bábeli káosz Gomorrában – Matteo Garrone: Gomorra

2008. október 23. – írta Csoma Emőke

A néző akarva-akaratlanul is nagy elvárásokkal lát neki egy olyan film megnézésének, amely rendezőjének kezében még ki sem hűlt a frissen elnyert cannes-i díj, mégpedig a zsűri nagydíja. Az meg csak a ráadás, hogy jövőre az Oscaron is képviselni fogja az olaszokat. Már rengeteg nézőt meghódított ez a film – de mi is lapul valójában a beszédes cím mögött?

Stefano szerint a világ – Gianni Zanasi: Non pensarci

2008. június 2. – írta Szilágyi Zoltán

A 35 éves Stefano zenekara nem teljesen sikertelen, de az átütő berobbanás még várat magára. Az egyik fellépésen énekesük a közönség közé veti magát. Szép performansza és lezárása lehetne ez a koncertnek, a nép azonban félrehúzódik, Stefano társa pedig padlót fog. A keretbe zárt vígjáték már több fesztivált is megjárt: keserédes történet a napfényes Riminiből.