Illegális török bevándorlók és svájci határőrök félig igaz története. Az Oscar-díjas film, amit Ragályi Elemér fényképezett, már megint aktuális.

Döbbent csend. Állítólag ez fogadta a bejelentést a ’91-es Oscar-gálán, amikor kiderült, hogy egy alig ismert svájci film nyerte a legjobb külföldi filmnek járó díjat. Csak Ragályi Elemér¹ ordított, mint a fába szorult, hajnali hatkor, borotválkozás közben, amikor a magyar rádió bemondta – de őt is csak a felesége hallotta meg, és le is torkollta, hogy felébreszti a gyereket. Esélyesként a Cyrano-filmet emlegették, Gérard Depardieu-vel a főszerepben, amit részben Magyarországon forgattak, ezért nálunk is a Cyranónak drukkoltak az emberek. A svájci filmről és a magyar operatőréről senki se hallott.

Hogy mégis A remény útja nyert, azt sokan azzal magyarázták, hogy a film egy évvel az elkészülte után „már megint aktuális” volt. Xavier Koller 1988-ban, egy kishírt olvasott a zürichi újságban egy kurd családról, akik illegálisan akartak átkelni az Alpokon, de kísérletük tragédiába fulladt. Mire moziba került a törökök népvándorlásáról szóló filmje, még időszerűbb lett: 1991-re ledőlt a berlini fal, véget ért a hideg-, de kitört a délszláv és az öbölháború, s a nyugatra tartó, inkább többé, mint kevésbé illegális bevándorlás tovább erősödött. Az amerikaiak az öbölháború és az iraki kurdok migrációja révén különösen aktuálisnak érezhették a problémát: nem csoda, ha a sanszos helyett a valóban megrendítő filmre szavaztak.

A remény útja persze tulajdonképpen a reménytelenségé. Anatóliai félsziget, méltósággal viselt szegénység, egy hétgyermekes család hétköznapjai. Haydar levelet kap Svájcba emigrált rokonától: ez itt a paradicsom, ha ideköltözöl, vaj fog folyni a kecskéd tőgyéből. Nehéz szívvel, de eladják a földet, az állatokat, és a legélelmesebb gyerekükkel útnak indulnak. Hajóval Nápolyba, teherautóval Milánóba, majd onnan a svájci határra, s vissza. Találkoznak jóindulatú törökkel, svájci kamionsofőrrel, szívtelen embercsempésszel (szintén török), rasszista határőrrel (szintén svájci). Elszánt kitartással viselik a nehézséget, éhséget, fáradtságot, csendes bizakodással ülnek a túlzsúfolt minibuszban, tűrik, hogy a csempészek megkopasszák őket. Ma sem megy ez másképp, csak kiscsoportos bűnözők helyett szervezett maffia végzi az emberkereskedelmet, s a tragédiák, az út szélén hullákkal hagyott kisbuszok is nagyobbak.

A remény útja többnyire szótlan, kellőképp puritán, erős sodrású, nagy erejű film. Koller nem thrilleresít, nem fakaszt plusz izgalmakat a család kiszolgáltatottságából. Ha felrakják őket titokban egy hajóra, nem a lebukás veszélyezteti őket, hanem a kultúrsokk, amit a pucér nős naptár látványa okoz a muszlim feleségnek. Ragályi Elemér a kameráját szorosan a családon tartja, közel hozza hozzánk a viharvert arcokat. Mozgékony kézikamerája a népvándorlók együttérző útitársa, aki a leselkedő veszélyt is pontosan jelzi: a természeti erők, hegyek, hóviharok dermesztő képét is úgy fotografálja, hogy abban nem elveszik, inkább hősiesen dacol az ember.

A film érzelmi hatását nem csorbítja, hanem éppenséggel növeli, hogy fekete-fehéren ábrázolja az embereket. A törökök naiv, ártatlan, visszamaradott falusiak, vagy aljas, városi embercsempészek. A svájciak szintén: jószándékú humanisták, vagy a bevándorlókat pokolra kívánó rasszisták. A bevándorlók történetén – műfajára nézve: tragikus melodráma – szinte lehetetlen nem meghatódni. De fontos látni, milyen természetű ez a meghatódás, hiszen a korabeli népvándorlás mentes ugyan a mai indulatoktól, de nem mentes a nyugati kultúrember tekintetétől. A törökök már-már a bugyutaságig naiv, egyszerű emberek, hamis délibábok áldozatai. Olyan archetípusok, akikkel könnyű azonosulni a nyugati nézőnek, mert egyszerre tudja szánni őket, és felsőbbrendűnek érezni magát náluk. Nem véletlen, hogy a film társírója, az ismert ellenzéki török író, Feride Çiçekoğlu a bemutatása után elhatárolódott a filmtől, mondván, az az eredeti szándéka ellenére megerősíti a török bevándorlókról alkotott, leegyszerűsítő sztereotípiákat.

Talán nem független ez attól, hogy A remény útja volt az Európai Tanács 1988-ban alakult támogatási alapjának, az Eurimagesnek az egyik első filmje. Ha túlzás is lenne a hollywoodi hatáskeltést európai nyelvre átültető europudingok sorába illeszteni, tény, hogy Kollernek a koprodukció miatt többféle, egymással ütköző igényt is ki kellett elégítenie. Például kapásból apolitikussá finomította a történetet: a filmet ihlető hír még egy kurd családról szólt, a film már nem. Koller ezt azzal magyarázta, hogy azt mondták neki: ha kiderülne a törökországi forgatáson, hogy kurdokról forgat, a stábnak baja eshetett volna.

Koller a migrációt is úgy festette fel, hogy egyik ország érzékenységét se sértse: elnéző volt a szigorú svájci menekültpolitikával, de a török viszonyokat sem mutatta élhetetlennek. Voltak kritikusok, akik nem is értették, miért kelnek útra Haydarék, hiszen ha szegények voltak is, de jó életük volt Törökországban, összetartó közösséggel, családdal. Koller romantikusnak ábrázolta a még élő török folklórt, és elmismásolta a család szegénységét – a kurdok politikai üldöztetésével együtt. A film így azt sugallja, hogy nem is a keletről bevándorlók integrációja, hanem maga a bevándorlás a lehetetlen, és mindenki jobban jár, ha a saját hazájában marad. Ez a gondolat hézagmentesen passzol a tragikus melodráma műfajához, amelyben Koller megfogalmazta a történetet: a tudatlan törökök útja kezdettől fogva kudarcra volt ítélve, fájdalmuk szívet tépő, de elkerülhetetlen. Érdekes viszont, hogy a mai viszonyok között mennyire frissnek hat ez a beszédpozíció, ugyanis átvág a közbeszédet uraló politikai sablonokon: sem a bevándorlásellenes szólamokhoz, sem a Willkommenskultur politikájához nem simul oda. Ugyanakkor teret enged az empátiának, és közel visz emberi sorsokhoz: átérezhetjük a kontinenseket átszelő emberek nehézségeit, vágyait, reményét, kétségbeesését.

Érdekes az is, milyen lelkes és liberális volt a film magyar fogadtatása ’91-ben, az Oscar-díjtól függetlenül. Mélyen azonosultak „a naivitásukért túl nagy árat fizető törökökkel”, mert a nyugatra hiába vágyó törökökbe a disszidáló magyarok sorsát látták bele. Észlelték Európa tanácstalanságát, hogy nem tud mit kezdeni a vasfüggöny leomlása után indult emberáradattal, ugyanakkor látták az emberi tragédiákat is, amiket a menekülthullám rejtett magában. Dicsérték, hogy a film „nem helyesli az idegenek iránti irtózatot”, s arra a szomorú következtetésre jutottak, hogy mint az Alpokban rekedt törökök, úgy mi is visszapattanunk a nyugati határokról. Nem azért, mert ne lennének nyitva, hanem mert keletről jöttünk, s bizonyos értelemben keletiek is maradunk Nyugat-Európában.

Ahogy a Népszava kritikusa írta: „Törökök vagyunk, finnek lehetünk, de svájciak nemigen.”