Tavaly egy kis stúdió által, kis költségvetésből készített akció-thriller okozott nagy meglepetést az Egyesült Államokban: A szabadság hangja a sajtóvisszhangot elnézve nem a sztori, a kivitelezés vagy szereplőgárda miatt tudhat magáénak akkora érdeklődést, hogy 2023 tizedik legnagyobb bevételt hozó mozijának számítson Amerikában, hanem azért, mert politikai és ideológiai fegyverré formálta a közönség.
A történet valós eseményeket dolgoz fel, legalábbis a film eleji feliraton ezt olvashatjuk – viszont Alejandro Monteverde rendező elmondása alapján nem ez volt az eredeti terv. Ő egyes források szerint 2015-ben (mások szerint 2017-ben) vágott bele gyermekkereskedelemről szóló filmes projektjébe, miután egy éjjeli hírműsorban nagyobb rálátást nyert az említett bűnügyekre. Elkezdett írni egy teljesen fiktív forgatókönyvet, aztán megismerte Tim Ballardot, akinek munkássága kreatív szabadsággal átírt életrajzzá formálta az addigi tervet. Ballard az amerikai Belbiztonsági Minisztérium alkalmazottjaként dolgozott, munkája az elrabolt, szexrabszolgaként tartott gyermekek megmentése, pedofilok lekapcsolása volt. Amikor az ügynök rájött, hogy a bürokrácia hátráltatja a mentőakciók gyors és eredményes lefolyását, megalapította az Operation Underground Railroad (OUR) szervezetet, amely több országban is tevékenykedett az emberkereskedelem áldozatainak felszabadításán.
Bár ezek alapján első blikkre úgy tűnhet, A szabadság hangja egy sokak számára megható hőseposzként vonulhat be a köztudatba, a kritikusok és a közvélemény saját szájíze szerint, olykor féligaz belemagyarázásokkal forgatta ki Monteverde éveken át dédelgetett munkáját. A film a fent ismertetett tényekre alapozva, ám bizonyos részleteket alaposan átdolgozva rajzolja meg Ballad karakterét, akit a vásznon Jim Caviezel testesít meg. A rendező, miután beszélt a színésszel a gyermekkereskedelem témájáról, nem fontolgatta tovább, kire ruházza a főhős szerepét (amint azt a Vanity Fair cikkéből megtudhatjuk), de ekkor még fogalma sem lehetett a későbbi sajtónyilatkozatokról. Caviezel és Ballard is tettek olyan kijelentéseket a médiában, amelyek erős politikai felhangokkal magyarázzák A szabadság hangja üzenetét. Például Ballard a woke-kal azonosított liberális államvezetést okolja a gyermekkereskedelem, -csempészet és az ezekkel járó szexuális bántalmazások elharapózásáért. Ezen kívül problematikussá és megosztóvá tette Ballard karakterét a Vice tényfeltáró sorozata arról, hogy az OUR vezetője szexuálisan zaklatott nőket, akik felvételt nyertek a „mentőalakulatba”; ezután a férfinak távoznia kellett az általa létrehozott szervezetből, kiközösítették a mormon egyházból, és mindennek tetejébe olyan vádakkal is illetik az OUR-t, hogy akaratlagosan félretájékoztatta a nyilvánosságot. A húsz évvel ezelőtt Jézust Krisztust is eljátszó Caviezel pedig több interjúban is a QAnon-mozgalom fogalomkörét építi mondandójába. Ez a szélsőséges összeesküvés-elmélet azt állítja, hogy a politikai és pénzügyi elit gyermekeket rabol, hogy a vérükből kinyerjék az adrenokróm nevű kémiai vegyületet, ami a mozgalom követői szerint tulajdonképpen az örök fiatalság forrása. (A tudomány jelen állása szerint ez merő képtelenség.)
Az ilyen és ehhez hasonló megszólalások miatt azonosítja több amerikai demokrata orgánum Monteverde filmjét a QAnonnal, ami azért bizarr elgondolás, mert amikor az író-rendező elkezdte projektjét, ez a mozgalom még nem is létezett. A film ötletgazdája ilyen okokból kifolyólag inkább tartózkodik a médiaszerepléstől, nem nyilatkozik olyan portálnak, amely nyíltan és egyértelműen leteszi voksát egyik vagy másik politikai oldal mellett. Hiszen nem jobb a helyzet a politikai libikóka másik oldalán sem: a republikánus (ennek vallja magát Ballard is) médiában többen hangoztatják, hogy aki kritikát fogalmaz a filmmel kapcsolatban, az a gyermekek elleni bűntetteket támogatja, esetleg éppen ebből profitál. Az észak-amerikai politikai nyilvánosság A szabadság hangja példájából kiindulva képtelen (és valószínűleg nem is áll érdekében) elválasztani a művet a művésztől, éppen ezért a film által indított diskurzus valószínűleg a közelgő kampányidőszakban még visszaköszön.
A film maga koránt sem annyira megosztó, mint amilyenre a fentiek alapján következtethetnénk. Monteverde jó üzenettel szolgál, de szerencsétlenségére rossz időben és rossz helyen. Bár ez nem rajta múlt: a film ugyan már 2019-ben elkészült, viszont a Disney, miután felvásárolta az addig a produkció mögött álló Foxot, nem tette lehetővé A szabadság hangja bemutatását. A jogok visszavásárlása után a mormon testvérek által alapított Angel Studios karolta fel a fiókban készen várakozó filmet – talán nem mellékes, hogy a botrány-kavalkádban a forgalmazó is kijelentette, hogy ennek az alkotásnak nincsen semmilyen politikai felhangja.
És ebben igaza van a rendezőnek és a stúdiónak egyaránt: A szabadság hangja, ha kiszakítjuk az azt övező ellentmondásokból, csak egyetlen állásfoglalást tesz, ami el is hangzik néhányszor a több mint két órás futamidő alatt: Isten gyermekei nem eladóak. Emellett a filmben szereplő Ballard istenhite is része a karakterrajznak – de ennek megnyilvánulását és tálalását talán nem minősíthetjük propagandisztikusnak. A filmen egyértelműen érezhető, hogy az alkotó egy hatásos példázatnak szánta, és ez olykor az alkotás kárára mutatkozik meg: a színészek az erős érzelmeket olykor túlzóan látványos gesztusokkal és mimikával jelenítik meg; a bántalmazott gyermekek viselkedésmódja is inkább az írók által átadni kívánt üzenetet reprezentálja, mint valós pszichológiai folyamatok leképzését – értve itt például azt, hogy úgy tűnik, a traumát azonnal „leteszik” a megmentettek, és úgy viselkednek utána, mintha csupán egy rossz álom után szoktatnák magukat vissza a valósághoz.
A kritikai észrevételek között akad helytálló vélemény, amelyet bárhonnan nézünk, nem azt jelenti, hogy ezek megfogalmazói támogatnák a megjelenített bűncselekményt, sőt. Ilyen például az emberkereskedelem egysíkú ábrázolása. Szakemberek véleménye alapján A szabadság hangja több helyen torzít azzal, hogy nem mutat teljes képet. Hiszen az áldozatok legtöbbször ismerik elrablóikat, és gyakoribb a manipuláció általi félrevezetés (pl.: étel, alvóhely, biztonság ígérete), mint az a fajta erőszakos elhurcolás, amilyent valós videófelvételeken is láthatunk a film elején. Ezen kívül többen nehezményezik a stáblista utáni beszédet, amelyben Caviezel a karakteréből kilépve szólal meg. Egy szívbemarkoló szónoklat után – amely természetesen a gyermekek megmentésére és az áldozatok hősi mivoltára van kihegyezve – a színész nem mentőszervezetek munkájának segítésére vagy az áldozatok rehabilitációjára kér adományokat, hanem a forgalmazó stúdiónak, hogy azokhoz is el tudják juttatni az alkotást, akiknek „nincs anyagi keretük hozzáférni”.
Ez a monológ több szempontból is sántít, de talán az a legkiábrándítóbb benne, hogy mennyire átlátszó a manipulációs szándéka. Egyrészt az a probléma Caviezel meghatottságtól fátyolos beszédével, hogy megírói úgy vélték: szükséges megmagyarázni a látottak lényegét. Így valamilyen szinten lealacsonyítják a nézőket – még úgy is, hogy A szabadság hangja megértésének nem feltétele a rendkívül magas intelligenciahányados. Másrészt van abban valami groteszk, hogy a gyermekek kihasználása ellen tüntetve éppen az áldozatok felemlegetését és dicsőítését akarják a stúdió bevételeinek duzzasztásához használni, úgy, hogy a nézőket kérik fel a probléma megfékezésére, megoldására. A kolduló forgalmazók ugyanis megtették, amit lehetett: elérhetővé tették a filmet. A szexrabszolgaként tartott gyermekeken pedig majd csak segít valaki.
A közönség nemcsak az imént felsoroltak miatt ne számítson a valóság megkérdőjelezhetetlen lenyomatára: fikcióval összefont történetszálak szemtanúja lehet a néző, amelyeket az Angel Studios egyébként pontokba szedve felsorakoztat, megmagyaráz a honlapján. Ilyen például egy szigeten történt mentőakció megjelenítése: a valóságban Ballard és csapata 123 személyt mentett meg, amiből 55 kiskorú. A képernyőn csak a gyermekek szerepelnek, a többi, szinte hetven túlélőt nem tartották fontosnak beékelni a forgatókönyvbe. A sikeres művelet végén nyer értelmet a film címe, amikor a többtucat gyermek vidáman énekel és játszik, miután megmenekültek bántalmazóiktól. Az alkonyatban fényeiben forgatott jelenetben mindenki boldog, megrázkódtatásnak, szorongásnak, hitetlenségnek vagy egyéb negatív, de joggal várható emberi reakciónak semmi nyoma a hónapokig fogvatartottakon. Ekkor hangzik el Vampiro (Bill Camp) szájából a kijelentés, miszerint „ez a szabadság hangja”. Ilyen példák ellenére és ezzel együtt A szabadság hangja jól operál akciódrámaként: a futamidő hossza alig érzékelhető a fordulatos forgatókönyvnek köszönhetően, és érzékenyítésből is bőven jut minden nézőnek – de így is inkább filmes példázat Monteverde munkája, mintsem művészeti alkotás. A filmben megjelenített Ballarddal könnyen empatizálhat a közönség, és más, pozitív szerepet betöltő, valós életből vett figurák is könnyen megkedvelhetők (mint például az említett Vampiro).
Az amerikai-mexikói produkcióban készült filmben – ahogy a zsánerből és alaptörténetből elvárhatjuk – a kontinens több országát is megjelenítik, rávilágítanak a nemzetközi bűnözés útvesztőire, de Dél-Amerikát persze még mindig meleg színekben, fényekben és effektusokban ábrázolják, hogy a néző véletlenül se felejtse el, melyik égövön zajlanak a cselekmények. A népszerűsítési törekvéseknek mindenképpen jót tesz, hogy az érzékeny témát gyengébb idegzetűek számára fogyaszthatóan tálalja az alkotócsapat: az abúzus megjelenítése nem figuratív (ami a gyermekszínészek pszichéjének szempontjából is jogos döntésnek bizonyul), de a kamera által meg nem mutatott történések egyértelműen kikövetkeztethetők (mint pl. amikor egy kisfiú arcát megsimogatja az őt megrendelő nő).
A népszerűség miatt nem kell már aggódnia a forgalmazónak vagy az alkotóknak, hiszen talán tényleg nem létezik rossz sajtó. A film különböző aspektusai körüli vita már reflektorfénybe helyezte az alkotást, és talán a megbotránkozni kívánó vagy kíváncsiságtól fűtött nézők között akad is olyan, aki tényleg képes és hajlandó lesz támogatni a gyerekrablás elleni ügyet.
