Egy ilyen történetnek nem lehet főszereplője. A főszereplő maga a tragédia.
1972-ben az Andokban „csoda történt”: egy Chilébe tartó repülőgép a rettentő időjárás és egy navigációs hiba folytán a hegyoldalnak csapódott, majd lezuhant a hófödte sziklák kellős közepén, távol a civilizációtól. A 33 túlélő számára csupán a géptest jelentett menedéket a –40 fokos hideg elől. A csomagok közt találtak egy kevéske élelmet, de ez nem volt elegendő arra a szenvedésekkel teli 72 napra, amíg meg nem érkezett a chilei mentőcsapat. A túlélők ezért az elhunyt társaik húsának elfogyasztására kényszerültek.
Az „Andok csodájáról” '93-ban készült először film, Életben maradtak (Alive) címmel, 30 évvel később pedig Juan Antonio Bayona (A lehetetlen, Az árvaház) állított újabb emléket a túlélőknek. A hó társadalma a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál programját zárta, és már streamelhető a Netflix felületén. Bayona – aligha meglepő módon – a naturalizmus eszközeihez nyúl adaptációja során (a film Pablo Vierci azonos című könyvén alapszik). És talán épp ez a „nem meglepő” jellege az, amitől a végeredmény nem képes kiemelkedni a hasonszőrű túlélős-katasztrófafilmek közül (Everest, Kutyahideg / Eight Below stb.).
A történéseknek eme naturalista, már-már tapinthatóan valóságos prezentálása egyszerre magától értetődő és mégis túlságosan adekvát döntés. A csontok reccsenése, a kihűlt testek reszketése, az elszíneződött vizelet csurgása és az emberhús elcsámcsogása áll a film középpontjában. A hatásosság és a „húsbavágóan” realista ábrázolás mellett kötelezi el magát Bayona, a testi megélések, a fizikai és mentális leépülés hű filmre vitele kerül a reflektorfénybe, és ezek megjelenítéséhez a rendező biztos kézzel nyúl. Sikerrel jár: a néző a hideget, a fájdalmakat, az éhséget már-már saját bőrén, testén érzékeli. A film megterhelő, nyomasztó és egyúttal méltó mementó is az elhunytak és embertelen körülmények közt kitartó túlélők számára.
A mozgóképnek azonban ez esetben az illusztráláson és hatáskeltésen túl nincs több szerepe, pedig a film, mint médium nyelve ennél gazdagabb. Persze nem elvárható, és nem is kell minden műnek forradalminak lennie, ám Bayona filmje még a jól bevált receptet és kliséket is ügyetlenül működteti. Bár a film játékideje közel 2 és fél óra hosszú, az expozíció rövid, lapos és elsietett. Aligha ismerjük meg a rögbicsapat tagjait, akik aztán a repülőszerencsétlenség áldozatai lesznek; egy-két családot ölelgetős montázson túl nem sokat láthatunk emberi kapcsolataikról. A felvezetés megspórolásának tünetei később esetlen flashbackekként jelentkeznek, amelyek felvillantásával Bayona utólagosan próbálja az egyes karaktereket azonosulhatóbbá, „emberibbé”, mélyebbé tenni – sikertelenül. Mindez azért is problémás, mert népes a szereplőgárda, így a rövidke expozíciót még el is kell osztani 33-mal.
Egyedül Numa Turcatti (Enzo Vorgincic) karaktere kap nagyobb refelektorfényt: ő volt az, aki a mentőcsapat kiérkezése előtt utolsóként halt meg, december 11-én. Ehhez kapcsolódik a film talán legkiemelkedőbb és legformabontóbb megoldása: Numa, aki narrálja az eseményeket, a film háromnegyedénél életét veszti. A túlélők sorsát „naplóbejegyzésekben” mesélő férfi története véget ér, ám a film megy tovább, mintha azt üzenné: ennek a sztorinak nincs főszereplője. Mind a 45 utas tragédiája egyenrangú. Akik nem az életükkel, azok az emberségükkel fizettek, amikor ledöntötték a kulturált ember talán legnagyobb tabuját, és a kannibalizmus útjára léptek.
Egy ilyen történetnek tényleg nem lehet főszereplője. A főszereplő maga a tragédia. Ahogy a cím is sugallja: közösségről, „társadalomról” van szó. Bár a filmnek nem témája a közösség valamiféle politikai kategóriák szerint való megszerveződése – ilyen értelemben a cím félrevezető lehet –, tézise mégis érdekes. Valójában a hónak nincs (saját) társadalma, csak az emberség és a kulturális máz lassú lebomlása. Nem szerveződik egy újfajta társadalom, még csak hierarchia sem képződik, mert a szenvedés hatalmasabb. Egy olyan helyen, ahol az élet nem képes gyökeret verni, ott a hierarchiának csak két szintje van: a természet és az ember. A végtelen, homogén teret Bayona nem az emberi kapcsolatok és dinamikák működésének megfigyelésére szánt Petri-csészeként használja. Nem próbál meg mikrotársadalmat modellezni a sziklák között – talán azért, mert nem is lehet. Nem telik el elég idő ahhoz, hogy a hó megkonstruálja saját társadalmát, hiszen azt lehetetlen megérni. A hó társadalma halott társadalom. Bár a tanult kulturális minták és értékek szépen lassan foszlásnak indulnak, pont a felmentő sereg érkeztéig tartanak ki.
Hátborzongató, ahogy a gyakran lakások falait és számítógépek háttereit díszítő gyönyörű havas táj képe rémisztő, horrorisztikus látvánnyá válik, anélkül, hogy Bayona vizuálisan – optikával vagy fényeléssel – átírná azt. Az emberi szenvedés és a kilátástalanság érzése alakítja át. Ez Bayona naturalista megközelítésének egyik esztétikailag is impozáns eredménye, ami túlmutat a szenvedéstörténet konzum-taktilisságán. A végtelen természeti táj fojtogatóvá, míg a szűkös géptest, ahol a túlélők egymás hegyén-hátán nyomorognak, a biztonság és komfort terévé válik. A rendező azonban filmjének izgalmas térszervezési aspektusait nem domborítja ki, az operatőri munka korrekt, de távolról sem kiemelkedő. Még az egyébként ígéretes Michael Giacchino (A hihetetlen család, Batman) közhelyes, melankolikus vonósdallamai is többször inkább aláássák a film atmoszféráját, és könnyek facsarása, vagy bizsergető félelem érzése helyett szemforgatást válthatnak ki a nézőből.
A hó társadalma nem intellektuálisan akar bevonni, elemi szinten hat, ám nem olyan túlzóan, stilizáltan taktilis, hogy bekapcsolódjon a Titán-féle testfilmek trendjébe, és – címe ellenére – nem is kecsegtet kifejezetten izgalmas társadalmi témák feszegetésével. Az ember az Andokban nem több mint kihűlt test – derül ki a filmből. Egy hátborzongató, lehangoló filmélmény optimista, felemelő befejezéssel, ami szép emléket állít a túlélőknek, de amit hamar maga alá fog temetni a Netflix sebesen ránkzúduló tartalomlavinája.
