David Yates a kitalált világokból kilépve egy igaz történet által inspirált alkotással tűnt fel a Netflix kínálatában. Bár a szabadon átírt sztori a realitás talaján maradt, a rendező nem tudott szabadulni többéves gyakorlatától: a kapzsisággal, sőt közvetett gyilkossággal szegélyezett bukástörténetbe is beleférkőzik a fantasy-zsánerben kötelezően jelenlévő, megkérdőjelezhetetlen erkölcsű protagonista.
A hollywoodi recept szerint egy filmben muszáj olyan karaktereket felvonultatni, akikkel képes a néző azonosulni – gyakori eljárás tehát szimpátiakeltés céljából egy olyan főszereplő belső világát mutatni a nagyérdeműnek, aki esendő, mégis jó cél vezeti. Ez a film valószínűleg kibírta volna saját karaktergyilkosságát, főleg a valós eseményeket tekintve, amelyek inspirálták.
A fájdalom ügynökei forgatókönyve Evan Hughes Pain Hustlers című, a The New York Timesban közölt cikkéből, illetve az abból írt könyvből merítkezik. Ebben az újságíró az amerikai Insys Therapeutics gyógyszeripari vállalat programját fedte fel, amelynek lényege egy fentanilalapú (Subsys) fájdalomcsillapító népszerűsítése, árusítása rákos betegeknek. Az Insys munkatársainak az volt a feladatuk, hogy minél több orvost meggyőzzenek a függőséget okozó szer receptre való felírásáról. A vállalat felemelkedését serkentette, hogy házaló ügynökeik javarészt vonzó, a húszas-harmincas éveikben lévő nők voltak, a programba lépő orvosok milliókat kereshettek – bukásukat pedig az erkölcs teljes hiánya, sokak halála eredményezte. A film megőrizte a valóságból a vállalat eljárását, módosította a cég és a gyógyszer nevét (az előbbi Zanna lett, az utóbbi Lonafen), a többit pedig Wells Tower forgatókönyvíróra bízta, aki többek között a fiktív főszereplő, Liza Drake (Emily Blunt) karakterét is megalkotta.
Lizának nincsen valamirevaló iskolai végzettsége, stabil munkahelye, állandó otthona, egyedül neveli lányát, Phoebe-t (Chloe Coleman), akinél súlyos betegséget, arteriovenózus malformációt diagnosztizálnak. Az anya aktuális munkahelyén, egy sztriptízbárban találkozik Pete Brennerrel (Chris Evans), aki később beszervezi a Zannához. A cég a két lángelmének, Brennernek és Drake-nek köszönhetően hamar nagy népszerűségre és vagyonra tesz szert, és egy, A Wall Street Farkasához hasonló (de ábrázolásában feleannyira sem bevállalós) felemelkedés- és bukástörténet szemtanúivá válhatunk: drága autók, nagy lakások, szép nők, bulik, pénz, pénz és pénz.
A film mindeközben minden erejével azon dolgozik, hogy az emberi életekkel játszó, a végső kétségbeesésből profitot nyerő karakterét felmentse. A fájdalom ügynökei szolgáltat néhány comic relief-szereplőt, ilyen a főhős anyját játszó Catherine O'Hara karaktere, vagy a vállalat percről percre mentálisan megbomló főnöke, Dr. Neel (Andy Garcia); kapunk olyan figurákat, akiket egyértelműen utálatra teremtettek, mint az irigy munkatárs, Larkin (Jay Duplass) vagy akár az érzéketlen Brenner. Mindezek közül egyedüliként morális piedesztálra emelkedik Liza (igaz, a lánya is egy problémamentes szereplő, viszont ő inkább csak anyja tetteit megmagyarázó eszköz, semmint fajsúlyos karakter).
A film Liza monológjaival indít és zár, és bár kimondja, hogy „Dobják csak az első követ…”, a film kivesz minden dobásra szánt követ a nézők kezéből. Liza belép a piramisjátékra alapozott cégbe, de ezt azért teszi, hogy megmentse lányát. Liza népszerűsíti a függőséget okozó gyógyszert, de az elején elhiszi, hogy az a szenvedők segítségére válik. Liza és társai munkája szenvedést eredményez az eleve kiszolgáltatottaknak, viszont a nőt mardossa a bűntudat. Liza morálisan megkérdőjelezhető módon gazdagodik, de ezt a lánya érdekében teszi, sőt, édesanyján is segít (aki ugyancsak házaló ügynökké válik). És természetesen Liza megbán mindent.
Az ő erkölcsi tisztára mosását nemcsak belső monológjai, hanem a kontrasztos karakterrajzok is elősegítik. A színes és látványos képkockák mellett olyan fekete-fehér jeleneteket vágtak a történetbe, amelyek interjúhelyzetben örökítik meg a cselekmény résztvevőit. Miközben a legtöbb hibás menti magát – néha akár úgy, hogy Liza Drake nevét használják aduásznak –, addig a főszereplő a valóságot igyekszik bevallani, az ő részéről nem kapuk erőteljes rágalmazást. Az, hogy folyamatosan pozitív karakterként akarják őt feltüntetni, ellentmondásokat ébreszhet az elemző nézőben: hogyha Liza tényleg annyira talpraesett, jó taktikai készségekkel rendelkező, értelmes egyén, akkor hogyan lehet annyira naiv, hogy elhiszi, a Lonafen egy hiba nélküli csodaszer, ami emberek ezrein segít? Egy anya, aki az eddigiekben azt tapasztalta, hogy az életben semmi sem jár ingyen, és amiért keményen megdolgozik, az édeskevés a boldoguláshoz, hogyan hihet valamiben, ami túl szép, hogy igaz legyen?
A Harry Potter világán edzett Yates számára talán túl nagy falat volt egy ilyen súlyos téma vászonra vitele. Az észak-amerikai opioidválság – amelyet az elmúlt években A gyilkos csodaszer (Painkiller) és a Dopesick minisorozatok is témájuknak választottak – annál komolyabb és tragikusabb jelenség, minthogy kategorikusan megszavazott hangnem, álláspont, sőt, műfaj (vagy ezek átgondolt keveréke) nélkül beszéljünk róla. A kész termék ugyanis témáját tekintve vígjátéknak túl nehéz, drámának túl könnyed, bűnügyi filmhez nem eléggé feszes, és mindent egybevetve nem annyira szórakoztató, mint amennyi potenciált a hirtelen és több szempontból is szemérmetlen meggazdagodás amerikai álma magában rejt.
