Steven Soderbergh Panama-komédiája, a The Laundromat az elmúlt évek egyik legnagyobb botrányát röhögi ki, miközben két piperkőc antagonistája bevezet a világgazdaság legsötétebb bugyraiba.
2016-ban megrengette a világot, amikor a Süddeutsche Zeitung jóvoltából nyilvánosságra kerültek a Mossack Fonseca panamai ügyvédi iroda kiszivárogtatott dokumentumai, és feltárult, hogy a világ minden részéről tömegek rejtették el a vagyonukat offshore cselezgetések segítségével, ahogy az adóelkerülés és a pénzmosás elképesztő léptékeiről is lehullt a lepel. A Panama-papírok néven elhíresült botrányban számos politikus, sportoló és művész érintett volt, többen bele is buktak (míg sokaknak sikerült megmentenie a tekintélyét), és míg a belekeveredő hírességekről vagy a módszerekről sok szó esett, a hálózatot működtető ügyvédekről már kevesebbet írt a sajtó. Ezen változtat a The Laundromat, amely a világ legnagyobb piramisjátékának haszonélvezői és károsultjai mellett az ötletgazdákat is bemutatja – persze minden szereplőt látványosan karikírozva.
A Netflixre készült The Laundromat az elmúlt években megszülető gazdasági-politikai vígjáték műfaját építi tovább: A Wall Street farkasa, A nagy dobás és az Alelnök által kikövezett úton megy tovább, csak még szélsőségesebb, parodisztikusabb és ezzel együtt populistább, mint az elődei. Ezen filmek célja, hogy nemcsak közérthető, de szórakoztató módon rántsák le a leplet a szupergazdagok és szuperhatalmasok játszmázásáról, az értelmezhetetlenül magas pénzösszegeket és emberi ésszel felfoghatatlan botrányokat pedig a gúny és a paródia eszközeivel tegyék megfoghatóvá. A bonyolult szakzsargon helyett (vagy mellett) közérthető(nek szánt), humoros magyarázatokkal hozzák közelebb a híradókból, vagy még onnan sem ismert háttérfolyamatokat a mezei nézőhöz. Amelyekben a hipergazdagok és hiperhatalmasak törvényszerűen nyernek, a kisemberek pedig veszítenek. Vagy mégsem?
A The Laundromat annyiban változtat az említett filmek receptjén, hogy a nagyok belsős játékai helyett egy jól bevált hollywoodi sablont, a becsületes kisember vs gonosz hatalmi szervezet küzdelmét mutatja be Meryl Streep karakterén keresztül, aki egy családi tragédia révén keveredik be a csaló biztosítók egyre szövevényesebben tekergő felelősségi rendszereibe, majd jut el a szóban forgó panamai szervezethez. A film azonban nem éri be ennyivel, emellett még fél tucatnyi mellékszálat is bemutat olyan személyekről, akik különböző módon érintettek a pénzügyi machinációkban a félrelépő, kőgazdag afrikai családapától a kínai szervkereskedelembe bonyolódó európai üzletemberig – ez pedig a végeredmény szempontjából kissé feleslegesnek bizonyul, ráadásul erősen széttartóvá teszi Steven Soderbergh filmjét.
Soderbergh karrierje egyébként meglehetősen furcsán alakult az utóbbi években, de tulajdonképpen a kezdetektől fogva, hiszen a hatalmas sikerek (Traffic), a csúnya bukások (Solaris) és az érthetetlen vállalkozások (Magic Mike) egymást érik benne – a rendező egyszer még a visszavonulását is bejelentette, ehhez képest viszont rengeteget dolgozik. A The Laundromat a legutóbbi tisztes sikere, a Logan Lucky folytatásának tekinthető, amennyiben ismét egy underdog győzelmét mutatja be – ezzel együtt pedig Soderbergh legnagyobb sikerei közül az Ocean’s-filmek könnyed, játékos hangvételét, sokszereplős szerkezetét (és a film végi látványos csavart), valamint az Erin Brockovich proletár igazságkereső lendületét örökíti tovább. A The Laundromat – amelynek egyébként az operatőre és a vágója is Soderbergh – nem fogja felforgatni a világot, de kifejezetten szórakoztató darab, amelyre legalább a színészi alakítások és a csiricsáré polgárpukkasztás miatt emlékezni fogunk.
A filmet Meryl Streep laza átváltozása(i) mellett a Gary Oldman-Antonio Banderas-páros viszi el a hátán, akik meglepően zseniális furcsa párt alkotnak – olyat, amiről nem tudta a világ, hogy szüksége van rá. Mintha a Mágnás Miska piperkőc grófjai vezetnének be minket a közgazdaságtanba, az elrajzolt Jürgen Mossack és Ramón Fonseca eltúlzott jelmezek és díszletek között balettozik, hogy szellemes illusztrációkkal, a negyedik fal folyamatos bombázásával (az alkotói önreflexiót sem megspórolva) mutassák be mesterkedéseiket. A két színész lubickol a szélsőséges szerepekben, miközben karikaturisztikusságuk nemcsak belőlük, de az egész gazdasági világból gúnyt űz. És ez az, amiben a The Laundromat egyértelműen jobb az elődeinél: nem felülről szól a nézőhöz és nem szándékosan érthetetlennek mutatja be a pénzvilágot, hanem ott és akkor tényleg megérthető belőle a panamai modell, még ha visszamondani nem is tudnánk az ügyvédi szlenget. A magas szinten működő infotainment miatt pedig hatásos vádirat a The Laundromat a fennálló világrend ellen: a befejezés egy BlackKklansmant megszégyenítő direkt kinyilatkoztatással lep meg, de ahogyan ez is, az egész film szándékosan eltúlzott eszközöket használ, miközben megkoronázza a világméretű gyufaszálépítményét. A The Laundromat talán nem olyan áramvonalas és stílusos, mint az Ocean’s Eleven volt, de vicces, pörgős és groteszk Panama-komédia, amit a végső csavar miatt akár másodszor is érdemes megnézni.
