A nagy dobás (The Big Short) rendezőjének új dobása egy parádés szereposztású, tűpontos, fergetegesen vicces és totálisan felesleges összegzése korunknak.

Egy unatkozó csillagász-doktorandusz (Jennifer Lawrence) egy új üstökösre figyel fel, ami a Föld felé közeleg. Tanárával (Leonardo DiCaprio) együtt hamar kiszámolják, hogy valószínűleg be fog csapódni, ami el fogja pusztítani a földi életet. Megpróbálják meggyőzni az elnököt (Meryl Streep), aztán az amerikai közvéleményt arról, hogy valamit mégiscsak tenni kéne, de minduntalan a nemtörődömség, a politikai vagy üzleti haszonlesés, vagy csak egyszerűen a tömény bunkóság falába ütköznek. A filmre a „szatíra” mellé aggatott műfaji jelzők – katasztrófafilm, fekete komédia – már nagyjából körvonalazzák, hogy mire fog kifutni a cselekmény, de talán mondani sem kell, hogy a Ne nézz fel! lényege nem ez, hanem a társadalomkritika. És működik is, habár valószínűleg csak a saját visszhangkamrájának zajsokszorozó hatása miatt szól ekkorát.

Adam McKay-t szeretjük. Annyira, hogy még azt is elnézzük neki, hogy legújabb, vadul antikapitalista filmes epigrammájával a kapitalista mozgóképipar egyik legdurvább tempóban termelő gyárához, a Netflixhez igazolt le. A nyilvánvaló irónián túllépve: tökéletes gumi-metaforát talált a Föld felé közelgő üstökös képében, hiszen az nemcsak (szinte) bármilyen kurrens közös veszélyről szólhat (klímaváltozástól koronavírus-járványig), de dramaturgiai eszköznek is beválik, hiszen a jó öreg „versenyfutás az idővel” mindig jó filmes tempót diktál, ami ezesetben hat hónap. Ennyi ideje van a két tudósnak meggyőzni az emberiséget (bocsánat, Amerikát, hiszen azért ez a film is bántóan, szűklátókörűen belterjes tud lenni) arról, hogy jön a világvége. Nos, ha azt hittük, hogy korunk legbénítóbb észellenes összeesküvése a fake news terjedése, McKay nyilvánvalóvá teszi, hogy van egy, még annál is mételyezőbb valami: a no news. A nagyközönség nem is annyira az álhírekre van kiéhezve, hanem a nonhírekre: a földi élet végét jelentő becsapódásnál sokkal érdekesebb az instagram-influencerek élőben közvetített telenovela-románca, amit a tévéműsorok előszeretettel fejnek (de legalább DiCaprio is alkalmat kap, hogy élő adásban való kiakadásával megidézze kedvenc tévékritikus filmünket, a Hálózatot [Network], konkrétan Peter Finchet).

Nemcsak a média kap egy tockost McKaytől és David Sirota társírótól, hanem a politikum is: az újraválasztásán és a közvéleménykutatás-eredményeken kívül semmi mással nem törődő, elv- és erkölcstelen politikus vitriolos portréja nem újdonság a filmtörténetben, Meryl Streep viszont akkora lendülettel formálja meg Trump genderinvertált paródiáját, hogy már-már fel is kacagnánk rajta, ha nem épp most következne az egyéves évfordulója annak, hogy a Qanon-baromság által feltüzelt csőcselék az elnök áldásával, sőt, hergelésével betört a Capitoliumba. Itt már kilóg kicsit a lóláb: félő, hogy bármennyire is vicces, aktuális és hatásos a film, igazából úgy jár, mint a tudósai: csak azokhoz fog szólni, akik amúgy is ugyanúgy gondolkoznak. A tökéletesen targetált hirdetések korszakában ez a legszomorúbb: a tökéletesen targetált filmszatíra, ami semmi újat nem mond, csak összegez és visszaigazol.

S ha már tökéletes targetálásról van szó: a média és a politikum mellett az üzleti-innovációs szektornak is repül a virtuális saller: a film leghideglelősebb jelenetei Mark Rylance-hez kapcsolódnak, aki egyfajta finom modorú, de sátáni Jobs-Musk-Bezos kompiláció, a katasztrófában is meglátja az üzleti lehetőséget, és nemcsak a saját anyját, de az egész bolygót szívesen odadobná egy kis profitért. Sci-fit súroló cselekményszálával (nyugi, nem spoilerezem el) mintha azt üzennék az alkotók: ezen a bolygón, itt és most ezek az emberek nem fognak meglakolni azért, amilyenek. Mindenféle világot fenyegető katasztrófa valós lehet, de a kizsigerelő kapitalizmussal és az azzal körtáncot járó politikával való leszámolás: sci-fi.

Sok apró geg (sajnos az olcsóbbik fajtából is), szuper mellékszereplő és vicces döntés (azok a műfogsorok!) van a filmben, amire külön-külön nem lehet most kitérni, de tény, hogy európaiként kényelmes távolságból lehet röhögni a több mint két óra erejéig a világ segglyukává avanzsált Amerikán. Amíg rá nem döbbenünk, hogy kis fazonigazítással meg lehetne (és meg kéne csinálni) az európai verzióját, és 99.78%-ban hasonlítana erre. Nem ér fel a – teszemazt – Dr. Strangelove tökéletességéhez, de legalább más regiszterben muzsikál, mint McKay régebbi Anchorman-filmjei. Csak drukkolni tudunk, hogy bárcsak „öregedne rosszul” a Ne nézz fel!, ám évösszegzőnek tökéletes. Kár, hogy röhögéssel világot megváltani olyan, mint Monopoly-bankókkal a Netflixre előfizetni.