Meghal egy cégvezető a Madison Avenue-n, a bizottság pedig a még meleg holttest mellett választ új elnököt. Mindenki magára szavazna, de nem lehet, ezért a kerekasztalt körbeülő középkorú fehér férfiak az egyetlen színesbőrű jelöltre tesznek, akaratlanul megválasztva ezzel Putney Swope-ot a reklámcég vezetőjévé. Ez a premisszája Robert Downey formabontó szatírájának, amiben a cégvezető színesbőrű, az amerikai elnök egy törpe, és a kapitalizmus pedig a legszennyesebb mocsár.

1969, Amerika. Malcom X, Kennedy és Martin Luther King halott, a hidegháború értelmetlen, Woodstock már nem biztonságos menekülőút. A változóban lévő társadalom Hollywoodra is hatással van, sorra buknak meg az addig sikeres óriásprodukciók, a fiatalok igazi embereket, hétköznapi hősöket és lázadókat akarnak látni, az európai művészfilmek szellemisége átitatja a celluloidot, Los Angelest a Szelíd motorosok és a Butch Cassidy és a Sundance kölyök premierje tartja izgalomban. „1969 és 1972 között az alkotó energiák oly mérvű kiáradására került sor Hollywoodban, amely példa nélküli az amerikai mozi históriájában. Hollywood elindult felfelé a lejtőn – igaz, ezt akkor csak kevesen érzékelték.”¹ Valami egészen hasonló történik New Yorkban is, ahol ’69 márciusában az Éjféli cowboy, pár hónappal később és hasonló erővel, de teljesen másképp a Putney Swope hatására meredtek csodálkozó szemek a vászonra. Míg Schlesinger filmje egy barátság és a letűnőben lévő vadnyugat megható története, Robert Downey alkotása egy igazi blöff, egy igen stílusosan lekevert pofon. És mint ahogy az egy 2005-ös philadelphiai közönségtalálkozó felvételéről kiderül, Eddie Murphy kedvenc filmje is.

A csodásan fényképzett (Gerald Cotts amatőr filmes operatőr elsőfilmje) Putney Swope nagy siker volt kevés pénzből. Az akkor mindössze 250.000 dollárba kerülő filmet alig akarták forgalmazni, aztán bőven visszahozta az árát. Robert Downey filmjeit mégis nagyon nehéz megtalálni – ha esetleg kezünkbe kerül az öt filmet összegyűjtő Criterion-kiadás, érdemes kicsit elveszni az életműben. Robert Downey Jr. apja, Paul Thomas Anderson mestere – a legtöbben így ismerik a kísérleti filmes rendezőt, aki sosem lett igazán népszerű, talán mert nem is akart az lenni. Nem tanult filmezni, elszökött az iskolából és bevonult a seregbe, aztán a háború után Broadway-darabokat írt, Fellini és Preston Struges filmjeit nézte. Első filmjében, a Babo 73-ban az amerikai elnök egy elhagyott tengerpartról irányítja az országot, azt ezt követő Chafed Elbowsban pedig egy férfit a saját anyját veszi feleségül, depressziós munkanélküliként járja New York utcáit és egy-két gyilkosságba is belefolyik. A No More Excuses egyik jelenetében pedig egy csimpánz próbál elcsábítani egy nőt a kamera előtt. Kontextuson kívüli, de igencsak hangzatos egysorosok, found footage-részletek, dokumentarista elemek, nonlineáris szerkezet és szatirikus hangnem jellemzi ezeket a filmeket, minden kockájukból árad a szabadság és egyfajta nihilista játékosság. A Putney Swope ezen elemek viszonylagos fogyaszthatóvá gyúrásából született, ötletét a rendező egyik reklámforgatásos tapasztalata adta – pontosabban az a pillanat, mikor megtudta, hogy egy fekete kollégája kevesebb pénzt keres ugyanazért a munkáért, mint ő. Állítólag az üggyel feletteséhez fordult, aki azzal intézte el, hogy ha többet fizet a színesbőrűeknek, akkor a fehéreknek is meg kell emelnie a gázsit, és az így nem lesz jó senkinek – a jelenet pedig teljes egészében visszaköszön a filmben.

A nyitójelenetben egy helikopterből látjuk New Yorkot, majd a gép belsejére vágunk, ahol egy hatvanas punk férfi ül, a helikopter ablakában apró kalózzászló. A gép leszáll, a férfi egy, a kezéhez láncolt aktatáskával száll ki, a kifutón egy komornyikszerű, Nathan nevű férfi (Stan Gottlieb) várja, majd besétálnak egy öltönyös férfiakkal teli tárgyalóba. A punkról kiderül, hogy híres kutató, és azért jött, hogy tanácsot adjon a reklámcégnek egy sör marketingjével kapcsolatban. Elmondja, hogy a sört a maszkulinitással konfliktusban álló férfiak isszák, majd bezsebeli a 28.000 dollárt, amit a szakvéleményéért fizet neki a cég, és kivonul a teremből. A jelenet olyan, mintha a Twin Peaksből vágták volna ki, annyi különbséggel, hogy nyugtalanítóan misztikus helyett üdítően fura. Kezdetét veszi a tárgyalás, bejön a főnök, aki a beszéde elején szívrohamot kap, az asztalra esik és meghal. A bizottság tagjai teljes természetességgel kirabolják a hullát, majd megválasztják az utódot, aki egy különös véletlen folytán a „token” színesbőrű Putney Swope (Arnold Johnson) lesz. Nathan marad a cégnél egyetlen fehér emberként, az új alkalmazottak színesbőrűek, a cég neve Truth and Soul lesz, a reklámok szubverzívek és polgárpukkasztóak, a rendszer viszont ugyanolyan korrupt marad.

„You can’t eat an air conditioner” – hangzik el egy modellalkatú fekete nő szájából a film ikonikus mondata, aztán a nő táncolva eltűnik a szeméttel és alvó hajléktalanokkal teli utca füstjében. Ilyen és ehhez hasonló abszurd reklámok szakítják meg a Truth and Soul cég működésének laza fűzésű történetét, amiben Putney egyre befolyásosabb és gazdagabb lesz, javarészt mások ötleteiből. A (jobb szó híján) történet fekete-fehér, a bevágott reklámok színesek, az amerikai elnök pedig egy Mimio nevű törpe, aki folyamatosan hívogatja Putney-t, hogy fogjanak össze. A rendszer olajozottan működik, mégis teljesen kaotikus, és hiába cserélnek bőrszínt a figurák, a Fekete Párduc pártot idéző alakok is ugyanúgy behódolnak a kapitalizmusnak, mint ahogy fehér konzervatív elődeik tették.

Downey filmje súlyos társadalmi problémákat vet fel, de mindezt szatirikus köntösbe öltözteti és abszurd jelenetekké formálja, így izzadtságszagú emberi jogi film helyett egy igazi szerzői, zabolátlanul kreatív munka az eredmény. Az Antonio Fargas alakította kételkedő arab minden perce arany, a törpe elnök még ma is bátor húzás, a végig fapofával irányító Putney-t alakító Arnold Johnson pedig tökéletes a szerepre. Vagyis szinte, mert a színész nem tudta megtanulni a szöveget, így végül a rendező hangján szólal meg, ami még rátesz a film egyébként is erősen stilizált nyelvezetére. Mindenre képes fotográfusok, apácák, prostituáltak és a legnagyobb cégek vezetői adják egymásnak a Truth and Soul kilincsét, mégis mindenki kevesebbel távozik, mint amennyivel érkezett. Mindenki ki van fordulva magából, minden jelenet teljesen abszurd, mégis pont annyira valóságos, hogy elhiggyük – ez adja a film egyedi humorát és fájdalmas politikai örökérvényűségét.

A rendező egyike volt azoknak a bátran kísérletező, a klasszikus történetmesélést elvető filmeseknek, akit nem érdekelt a végtermék, csak egyszerűen élvezték csinálni. Éjszakáig írni, közösségben dolgozni, bulizni, az utcán castingolni és aztán három hét alatt, lendületből leforgatni és megvágni valamit. A Putney Swope-ot a Pound (1970) című abszurd kamaradráma követte, melyben először szerepel akkori felesége, Elsie Downey és közös fiuk, Robert Downey Jr., majd egy véletlenszerű találkozás megteremtette a a szintén kultfilmmé avanzsált Greaser’s Palace (1972) anyagi hátterét. (Az új-mexikói revizionista westernben Krisztus egy afroamerikai showman, a film pedig még trágárabb, bátrabb és zabolátlanabb, mint elődei.)

Downey munkamódszerét a szabadság, az improvizáció és a csapatmunka jellemezte, és kétségtelen, hogy ehhez a legjobb korba született, a kísérleti filmet nyitottsággal és low budget megoldásokkal ellátó New Yorkba – Andy Warhol és Jonas Mekas New Yorkjába. A Putney Swope sikere hozott neki néhány hollywoodi bérmunkát, mint az Up the Academy (1980), az America (1986), illetve néhány Alkonyzóna-epizódot is rendezett. A stúdiók, az ipar és a produceri azonban nyomás nem tett jót neki, így kilencevenes években néhány sikertelen (Too Much Sun, 1990) vagy csak utólag felértékelt film (Hugo Pool, 1997) után visszavonult New Yorkba. Egyik legnagyobb rajongója Paul Thomas Anderson volt, aki több apró szerepre is felkérte (Boogie Nights, Magnólia) és ahogy fia, Robert Downey Jr. fogalmaz az apjáról készített Sr. című dokumentumfilmben, Anderson volt a fiú, akiről az apja mindig is álmodott.

Robert Downey a Putney Swope forgatásán

„Too young to be a king and to committed to be a queen, so I’m a prince” – szólt a fiatal Robert Downey ars poeticája, egy ideig hercegként írta ki magát a stáblistára, aztán végül felhagyott ezzel a büszke gesztussal. Herceg vagy sem, idősb Downey filmjei ma is üde színfoltot jelenthetnek a szuperprodukciók és a tudatosan fesztiválízlésre polírozott filmek között, a Putney Swope behízelgő vidámsággal akar mindent és mindenkit megbántani, ez a törekvése pedig a hetvenes évek amerikai kánonjának kétségkívül legelborultabb humorú darabjává teszi. Visszatekerni, vagy pláne először megnézni erősen ajánlott.