Bruno Dumont legújabb filmjében az igazságalkotó médiabirodalmak szentélyébe enged betekintést. Maró szatírájának hősnője a korszellem ikonja.

„Üdvözöllek a valóság sivatagában!” – A Mátrix azóta szállóigévé vált sora még revelációként érte a kiberkómából ébredező Neót, amikor látszatéletének Tükörországából kilépve először  szembesült a szimuláció által mindazidáig elfedett igazsággal. A sivár, háború sújtotta posztapokaliptikus miliő látványa felkavarta érzékeit, de legalább úgy érezhette, megbízhat saját szemében és elkezdheti helyreállítani a gépek által a föld alá száműzött világ rendjét.

A France provokatív elgondolása szerint azonban napjaink látványalapú szörnyállamaiban már közel sem lehetne annyira magabiztos messiás, hiszen a kései kapitalista világrend hiperinformációs működése ellehetetlenítené attól, hogy feltárhassa a valósat. A képek ugyanis nem annak reprezentációt szolgálják, hanem egy hamis replikát alkotnak újra - egy olyan csalóka teret, amelyből a kitörés szinte lehetetlen, hiszen képtelenség különbséget tenni eredeti és másolat között. A Wachovski testvérek megváltómítosza ezen a világon csak egy gyermeteg szuperhősmese lehet a sok közül. A vaktöltényeket durrogtató pisztolyzsonglőröknek esélyük sincs a változást elhozó forradalomra, ellenben Bruno Dumont rendszerkritikájának iróniája ténylegesen lefegyverző erejű.

A tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon debütált France nem pusztán filmjének címét és az események közegét jelöli, hanem a Léa Seydoux által megszemélyesített dörzsölt sztárzsurnalisztát is, aki a sajtótájékoztatóján a szokásos üres politikusi sallangokban blablázó Emmanuel Macront is képes kacérkodásával zavarba ejteni. Az alkotók zöldháttérrel való játéka és a trükkös vágásmetódus lehetővé teszi, hogy úgy tűnjön, a francia köztársasági elnök ténylegesen őt szólítja meg, holott hazájához intézi szavait. France törtetését azonban elsősorban nem a közélet megosztása motiválja, hanem a kamerák kereszttüzében való tündöklés: legyen szó az európai menekültválságról, vagy az éhségöv gerillaharcosairól, helyszíni tudósításaiban végig ő marad a kamerák fókuszában. A televíziózás minden etikai korlátját áthágó hírműsorának célja nem az igazság dokumentálása, hanem egy populista, nézőbabonázó narratíva felállítása a profitmaximalizálás jegyében.

Az elsőre kissé leereszkedően didaktikusnak ható, a hírtévés machinációkat leleplező képsorok akkor válnak igazán jelentőssé, mihelyt a stúdiókulisszákat magunk mögött hagyva kijutunk Párizs forgalmas utcáira, és továbbra sem szabadulunk a szembántóan művi montírozási technikáktól. Dumont ekkor világít rá, miképp alkotja újra a valóságészlelésünket a média.

Éppígy a képek hatalmát illusztrálja Seydoux castingja is, akinek szexepilje ezúttal nem puszta közönségcsábító néznivaló, hanem a látszat monopóliumának testet öltése. Mikor a könnyelmű France egy baleset következtében kórházba juttat egy arab fiatalt, azonosságának egysége meghasonlik – ekkor szembesül először a kijelzők vakító fénye mögött megbúvó lényeggel. Innentől a testéhez feszülő dizájner ruhaköltemények kontrasztba kerülnek mardosó érzelmeinek keserű könnyeivel.  A színfalak mögött a párducmintás csúcsragadozó tűsarka megbicsaklik – belső krízise az országos ellentétek mélyreható kifejezésévé válik.

Hogy ezt a diszharmóniát tovább mélyítse, a rendező a színekkel való ironikus játékával Douglas Sirk klasszikus nőmelodrámáinak képmutató kertvárosi mikrokozmoszát idézi meg, antihősét pedig díszes apartmanjának üvegfestményeivel Fassbinder Petra von Kantjának babaházával helyezi szomszédos viszonyba. Dumont filmjében a szobabelsők templomi szakralitása már nem az óidők szentkönyveinek isteneit bálványozza, hanem az anyagi javakat fetisizálja.

A leghangsúlyosabban azonban Bertolt Brecht színházelméletének hatása mutatkozik meg a történetszövésen: Dumont ahogy a különféle tévés műfaji mintázatok között ingázik, elidegenítő dramaturgiai fogásaival nem csak arra ébreszti rá a befogadót, hogy amit lát, az csupán a valóság illúziója, hanem a vívódó hősnővel való azonosulást is folyton aláaknázza, helyette a közönség aktív, kritikusan figyelő részvételét igyekszik felébreszteni. Napjaink felkapott hordószónokaival szemben nem az egyének felett tör pálcát, hanem új világunk normáit állítja pengeélre. Mialatt gúnyiratának nyugtalanító zárlatában könnybe lábadt szemű hősnője visszanéz ránk, a nézőire, ráébreszt minket, hogy realitásunk épp olyan képlékennyé vált, mint a gyöngyvászoné.