Bertrand Bonello soha nem riadt vissza a merész filmektől vagy az ellentmondásos témáktól, és ez az új filmjében sincs másképp.
Fő különbség az, hogy ezúttal műfaji vizekre evez a hullámok felkorbácsolása végett, és egy velejéig szerzői arthouse sci-fit tesz le az asztalra, amit legjobban talán a David Lynch-filmek, a Felhőatlasz és az Egy makulátlan elme örök ragyogása hármasából születő különc szerzetként lehet jellemezni.
Drága, egyetlen érzéseim!
Sokáig szerettelek titeket. Annyi időt töltöttünk együtt, annyiszor ott voltatok mellettem, annyi mindenen keresztülmentünk együtt, hogy hosszú ideig elképzelhetetlennek tartottam az életem nélkületek. Szerettelek és néha gyűlöltelek titeket, érzéseim voltak az érzéseim iránt, úgy egészítettük ki egymást, mint levelek a fák, mint madarak az eget, mint kiáltás a csendet. De félek, hogy az idő múlásával tönkre fog tenni engem ez a viszony.
Szerencsére olyan filmről van szó, amit nehéz szavakkal leírni, vagy referenciákkal behatárolni: a The Beast egyedi, kissé öntörvényű, lassú elmélkedés nem csak az emberi érzésekről, a múlt, a jelen és a jövő egymásba íródásáról és kibogozhatatlanságáról, hanem egyáltalán az emberi létezés paradox természetéről. A folyamatosan jelenlévő melankolikus alaphangulat, és a rendhagyó, szinte asszociatív szerkezet miatt a filmet első ránézésre sokkal könnyebb érezni mint érteni, de a filmidő előrehaladtával bőven próbára teszi az agyat, és felkínálja az értelmezés lehetőségeit is.
A film nagyon lazán inspirálódik Henry James The Beast in the Jungle című kisregényéből, a történet(ek) viszont három idősíkban bontakozik ki. 2044-ben, miután megakadályozott egy meg nem nevezett globális katasztrófát, a mesterséges intelligencia átvette az irányítást az emberiség fölött. A még munkával rendelkező emberek nagyrésze átesett egy olyan eljáráson, ami a korábbi életeikbe való visszaküldés által megszabadította őket a múltbeli traumáiktól és erős, nemkívánatos érzéseiktől. Ezáltal jobb döntéshozókká váltak, és az érzelmi reakciók nem akadályozzák őket a munka hatékony elvégzésében. Gabrielle (Lea Seydoux), feltehetően egy jobb munkapozíció reményében úgy dönt, hogy aláveti magát az eljárásnak.
Egyre többen vagytok, és nincs többé hely bennem mindannyiótok számára. Már érzem, hogy unlak titeket, hogy valami másra vágyom, amit ti már nem tudtok megadni nekem. És legfőbbképp: becsaptatok. Remélem, megértitek, hogy az egyetlen, utolsó érzés, amit nektek tudok adni, az öröm, hogy végleg betiltanak titeket.
Először 1910-be, Párizsba kerül, ahol tehetséges zongorista és zeneszerző, boldog házasságban él a gondoskodó, de kissé unalmasnak tűnő, babakészítő gyárat üzemeltető férjével, de közben folyamatosan retteg egy megfogalmazhatatlan, küszöbön álló katasztrófától. Megismerkedik Louis-val (George MacKay), akivel valamiféle plátói, elfojtott, és be nem teljesülő szerelmi viszonyba keveredik. Gabrielle másodszor 2014-ben, Los Angelesben találja magát, ahol nem túl sikeres színész és modell. Louis itt egy frusztrált incel, aki vlogokban panaszkodik arról, hogy nem tud romantikus kapcsolatot létesíteni nőkkel, ezért megveti őket. A köztük lévő ismeretség itt is tragikus fordulatot vesz.
Viszlát, egyetlen reggeli szorongásom, szerettem veled ébredni, szerettem veled együtt olvasgatni a híreket, de el kell, hogy engedjelek, és el kell, hogy engedj te is. Viszlát, szeretett sértődöttség-érzetem, viszlát, egyetlen családi traumám, aki minden szerelmi kapcsolatomban hű társam volt – és persze viszlát, szerelmem. Teveled kiváltképp nehezen jöttem ki, sokszor haragudtam rád, de sosem fogom elfelejteni az örömteli pillanatokat, amiket, ha nagyon ritkán is, de okoztál nekem.
A film explicit módon sosem fejti ki, hogy a három történet milyen módon kapcsolódik egymáshoz. Nem világos, hogy a 1910-es és 2014-es történetszál csupán MI-szimuláció, vagy spirituális jellegű reinkarnációról van szó, esetleg Gabrielle valamilyen más módon feltámadt verzióit látjuk, vagy pedig szó szerint alternatív, párhuzamos valóságok kibontakozásának vagyunk szemtanúi. Bizonyos szempontból lényegtelen is a válasz, hisz a filmet nem a kapcsolódás mechanikája érdekli, hanem a történetek közötti párbeszéd, a három idősík egymásra feszüléséből adódó asszociatív tér. A múlt és jövő is folyamatosan jelen van: előbbi a feldolgozatlan érzésekkel, utóbbi a bármikor bekövetkező veszéllyel fenyeget.
A film egyik bravúrja mindenképp abban rejlik, hogy nagyon elegánsan teremi meg ezt a párbeszédet a műfaji minőségek és a filmnyelvi megoldások variálásával. Az 1910-ben játszódó történet szinte mintha egy kosztümös melodráma lenne: komótos tempó, elfojtott érzések, be nem teljesíthető szerelem, hosszú levélben történő szakítási kísérlet, gyönyörű díszletek és korabeli ruhák. 14-ben már egy technológia által mélyen determinált világot látunk: okosház, youtube-videók, színészeket alig igénybe vevő zöldvásznas filmforgatás, modellek és nárcizmus. A történet pedig Louis incel karakterének révén (akit egyébként a valós, 2014-ben tömeggyilkosságot elkövető Elliot Rodgerről mintáztak) egy kvázi home-invasion thrillerré válik. Míg az előbbi történet az érzések elnyomásának a története, addig a második azok végérvényes eltorzulásáé, addig a pontig, ahonnan már nincs visszaút.
Viszlát, gyűlöletem, nem is tudom, hogy veled hol találkoztam, de egyszercsak megjelentél, és sehogy se tudtalak kirakni, annyira megvetetted a lábad bennem. De szerencsére most már vége. Nincsenek többé ostoba hasonlatok, bicebóca metaforák, esetlen körülírások, amikkel rólatok beszélek azoknak, akiket már megtisztítottak. Holnaptól számomra is csak történetek lesztek.
A film által felvillantott paradoxon pedig pontosan az, hogy a félelem, szorongás, és állandó veszélyben létezés közepette mégis keressük az intimitást, a szenvedélyt, a vágy kiteljesülésének lehetőségét. Hogy az érzések egyszerre képesek megbénítani, visszafogni és katasztrofális eseményeket beindítani, de abszurd módon – elvileg – mégis ezek tesznek emberré. Szerencsére Bonello nem bocsátkozik didaktikus magyarázkodásba a kérdést illetően: a felvonultatott történetek egymásba csengésével csupán egy olyan asszociatív közeget teremt, ahol az ezzel kapcsolatos gondolataink szabadon áramolhatnak. Az MI által uralt világ ugyan csupaszabb, embertelenebb, de nem egyértelműen rosszabb. Az 1910-ben rettegő Gabrielle folyamatosan azt mondja, hogy a közelgőnek vélt katasztrófa miatt képtelen teljes életet élni. A globális szörnyűség személyessé válik, a személyes pedig világméretűvé: az érzések szétválaszthatatlanul összemossák az arányokat és megfullasztják az embert. A The Beast valahol egy romantikus történet, valahol egy AI-sci-fi, valahol egy hangulatfilm, de mindenekelőtt egy kaleidoszkópszerű megjelenítése a sokak számára kortárs életérzésnek, amiben veszélyek leselkednek mindenhol, a múlt visszaköszön, és igazából a dolgoknak soha nincs vége, soha nincs megoldása.
Tipikusan az a film, aminél az értékítélet megalkotása során még csak az objektivitás látszatát is nehéz kelteni. Bizonyos lelkületű emberek kedvence lesz, mások pedig egy indokolatlanul kaotikus, lassú művészkedésnek fogják tartani – bár „a káoszban is van szépség”, ahogy Gabrielle fogalmaz a film adott pontján. De ha másért nem, Léa Seydoux és George MacKay elegáns alakításaiért és a köztük lévő kémiáért mindenképp érdemes megnézni.
Mert becsaptatok és átvertetek. Mert nem mondtátok el a legnagyobb titkot. Egész életemben gondoztalak, ápoltalak, érleltelek titeket, tápláltalak, növesztettelek, öntöztelek, mint egy rózsabokrot, és ti cserbenhagytatok, mert önzőek voltatok. Hallgattatok, mert ha elmondjátok, az a szerelmünk végét jelenti, de pontosan tudtátok, hogy nekem az lett volna a jó. Holnaptól minden más lesz. Most, hogy itt állok egy új élet bejárata előtt, nélkületek is rájöttem a legnagyobb titokra, egyetleneim: hogy igazából milyen könnyű elengedni mindent.
